66 év, eddig 66 történet
A rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum zsúfolásig megtelt termében mutatták be és stílusosan a Rima vizével keresztelték meg a várgedei Vladimír Gondáš Rimai történetek (Rimavské historky) című kötetét, amely a szerző által Rimaszombatról és tág környékéről összegyűjtött 66 rejtélyes történetét tartalmazza. Hatvanhatot abból a mintegy négyszázból, amit a szerző az elmúlt években régi lapok és egyéb levéltári anyagok segítségével feldolgozott, s évek óta folyamatosan közkinccsé tesz.
Vladimír Gondášt jól ismerik a környéken (értsd. Gömör) azok, akik a helyi történelem iránt érdeklődnek, de igazán akkor lett közkedvelt, amikor a Covid idején elkezdte közzé tenni a felgyűjtött, kiválogatott és feldolgozott történeteit. Mivel mára a digitalizálás olyan fokot ért el, hogy nagyon sok egykori lap (a lapkiadás igazából a XIX. század második felében indult meg) felkerült a világhálóra, s ezáltal jóval egyszerűbben kutathatóvá vált, ki se kellett mozdulnia hazulról, elég volt a gépet bekapcsolnia. Gondáš ugyan szlovák nemzetiségű, de tökéletesen ért magyarul, így főleg az akkori magyar lapokat hívta segítségül. S mivel akkoriban a szlovák nyelvű lapkiadás sokkal szegényesebb volt, sok olyan észak-gömöri eseményről is részletes tudósítást olvashatott, amiről a legtöbb mai szlovák olvasó eleve nem is tudhat (akkoriban ez nem okozott gondot, mivel a szlovákok többsége beszélte a magyar nyelvet).
A szerző a történetek végén mindig pontosan jelzi, honnan merítette a témáját, mintegy ötven korabeli lapból dolgozott, amelyek közül nem maradhattak ki olyan ismert budapesti lapok sem, mint a Pesti Napló, a Pesti Hírlap, a a Fővárosi Lapok, a Magyarország, a Vasárnapi Újság, de a Prágai Magyar Hírlap, a Gömör-Kishont vagy a Márkus László szerkesztette Gömör sem, amelyek, főleg a társasági és a bűnügyi rovataikban gyakran foglalkoztak egy-egy, akkoriban szenzációszámba menő gömöri eseménnyel. E paradoxonnak köszönhető talán az is, hogy a szlovák nyelvű olvasók még nagyobb lelkesedéssel fogadták ezeket a történeteket mint a magyarok. Egy ideig az egyik közösségi fórumon jelentek meg ezek a történetek, amelyek felkeltették a figyelmét a rimava.sk oldal tulajdonosának, Csúr Dánielnek, aki megkereste Vladinmír Gondášt, s ajánlatot tett neki, közölhetné ezeket a régi szenzációkat az internetes portálján, amelytől ez nem állt annyira távol, hisz még a tízes években könyv alakban, magyar és szlovák nyelven is megjelentette Boros Katalin Rimaszombati történetek című kötetét, amely elsősorban huszadik századi különc batyi egyéniségeket mutatott be.
Nos, a portál tulajdonosa remek húzást csinált, az egykori rendőr sokszor bizarr, olykor-olykor véres történetei (tekintsük ezt szakmai ártalomnak) a portál legolvasottabb anyagai közé tartoztak, s kommentárjaikban maguk az olvasók kezdték követelni, szívesen látnák ezeket a történeteket könyv formájában is. Ebben a jelenlegi nehéz helyzetben a kiadó sokáig habozott, de végül is kötélnek állt, s megbízta a történetek feldolgozóját/szerzőjét, válogasson össze belőlük egy karcsú kötetnyire valót, s majd meglátják, mekkora lesz az érdeklődés irántuk.
Mint már említettem, Vladimír Gondáš nem történésznek készült, bár gyerekkorától érdekelte a történelem, és sokat csatangolt a várgedei vár romjai között, ahogy a falu történelmével is egyre behatóbban foglalkozott. De mivel nem volt kimondottan jó tanuló, gépészeti szakközépiskolát végzett, sofőrként, majd rendőrként kereste a kenyerét, s a (helyi) történelemmel csak szabadidejében, majd szolgálati nyugdíjba vonulása után foglalkozott. Várgedének nemcsak vára volt egykor, hanem több kastélya is, sok-sok szállal kötődtek hozzá a Kubinyiak, s s ma is emléktábla árulkodik arról a Sztojkovits-kastély falán (valamint Győry Dezső regénye is), hogy járt a faluban Petőfi Sándor, aki eme nevezetes látogatását Úti leveleiben is megemlíti, s már ekkor nem veszi jó néven, hogy a derék helyiek az egykori várnak még a köveit is elhordták már.
Vladimír Gondášnak oroszlánrésze volt abban is, hogy a Sztojkovits-kastély EU-s forrásokból megújulhatott, s ő lett az abban berendezett Gortvamente Múzeuma első igazgatója is. A múzeum egyéb anyagi támogatás híján bezárta a kapuit, s most szebb és kultúraigényesebb időkre vár. Várgedének komoly múltja van (amelyekről a helyiek nagy többsége mit sem tud), külön kötetet lehetne írni egykori híres csevicés-vasas fürdőjéről, de azt se sokan tudják, hogy apai nagyszülei révén a legendás magyar színész, Darvas Iván is kapcsolódik a faluhoz. Gondás nemcsak Várgede történetével foglalkozott az elmúlt években, hanem Bozena Jánosíková társaságában megbízták egy gömöri telepesfalu, Gernyőpuszta (Bottovo) történetének a megírásával is. Az eredetileg mintegy száz oldalasra tervezett munkából vaskos, mintegy 500 oldalas kötet lett, amelyben természetesen a rlgió múltjáról is igen sokat megtudhatnak az érdeklődők.
Miután a kiadó részéről a felkérés megtörtént, Vladimír Gondásnak végig kellett gondolnia, a mintegy elkészült 400 történetből mennyi és mi kerüljön be a kötetbe. A döntés nem volt egyszerű, hisz a kötet fogadtatásán és sikerén múlt a folytatás is, vagyis ha a kötet nem arat sikert, akkor a többi történet végleg eltűnhet a süllyesztőben, hiszen tudjuk, mi az internetes anyagok sorsa.
S azt is szem előtt kellett tartania, nem támaszkodhat csupán egy-egy témaköre, hisz bármennyire legyen is hátborzongató egy-egy történet, ezek ömlesztett közlése akár meg is bosszulhatja magát. Vladimír Gondás segítségül hívta Oľga Bodorová etnográfust, a Gömör-Kishonti Múzeum egykori sokéves igazgatóját, valamint Marta Hlušíková írónőt, az ő segítségükkel állt össze egységes egésszé a végül a 66 éves szerző kisebb-nagyobb történetből álló kötete, amelynek legrégebbik története 1657-ből, a legifjabb 1945-ből való. Az úgymond szenzációhajhász bűnügyi történet mellett számos emberi tragédiát, de örömhírt is számba vesz a szerző, amelyeket képes kellő bájjal, részvéttel anekdotaszerűen előadni. Olykor-olykor mintha Mikszáthot olvasnánk, nem egy alkalommal filmszerűen pereg a történet, s bizony, ha lenne még ma is tévéfilmgyártás, bizonyára nem egy történet kerülhetne filmvászonra.
A történetek nagy részének a főszereplője maga az ember, de nem egyszer egy-egy épület történetéről is lerántja a szerző a leplet, így a mára enyészetnek indult egykori megyeháza épületéről, de mesél a rimaszombati gyógyszertárak múltjáról, bordélyokról, kaszinókról (egykoron, Gömör szebb napjaiban ilyen szórakozóegységek is voltak a városban), ahogy tragikus vasúti balesetekről, de azt is elárulja, miért nem járt előzetes tervei ellenére sem Sissi Rimaszombatban. Nem maradhat ki a felsőpokorágyi Kmety György dandártábornok, vagyis Iszmail pasa romantikával bőven átitatott története, de azt is megtudhatjuk a kötetből, hol is tanult meg magyarul Fejérváry Géza, aki alig egy évig töltötte be Magyarország miniszterelnöki tisztét még a boldog békeévek idején.
A könyvkeresztelő végére az is kiderült, a kiadó aggodalma teljesen fölösleges volt, a 250 példányt még a bemutató alatt szétkapkodták, így aki nem volt ott a könyvbemutatón, az bizony hoppon maradt. De a kiadó már a helyszínen ígéretet tett arra, nemcsak utánnyomása lesz a könyvnek, hanem folytatása is, s akár további kötetek is követhetik az első részt. Bőven van miből.
A Gömör-Kishonti Múzeummal pedig tárgyalások folynak arról is, hogy a kötet magyar változata is megjelenjen. Ez a látszat ellenére már csak azért is nem tűnik egyszerűnek, mert a feldolgozott történetek többsége eredetileg magyar nyelven jelent meg, így az egykori magyar nyelvű történetet kell majd visszafordítani szlovákból magyarra. De a most megjelent kötet elsöprő sikere s a könyvbemutatón megjelent számos magyar érdeklődő is azt jelzi, érdemes lesz mielőbb magyarul is csokorba gyűjteni ezeket a történeteket, amelyek fogódzót nyújthatnak a régió történetének a megértéséhez.
