40 éve nincs közöttünk Örkény István
„Most, amikor e sorokat írom, nemcsak vér szerinti rokonaimra, hanem barátaimra és ismerőseimre is szeretettel és hálával gondolok. Nincs bennem indulat vagy harag senki iránt; több jót kaptam az emberektől, mint amennyit adni tudtam. Sorsomat befejezettnek érzem. Kérem, ne maradjon utánam gyász. Isten veletek, kedveseim.”
Ezekkel a szavakkal zárul annak a 40 éve elhunyt Örkény Istvánnak a végakarata, aki egyedi színfoltja a magyar irodalomtörténetnek. A XX. század második felének egyik legsikeresebb drámaírója. Művei a kortárs modern dráma új lehetőségeit tárták fel, az "abszurd színház" irányzatához kapcsolódva. Az "export-dráma" szerzői után ő volt az első magyar szerző, akinek darabjait szerte a világon sikerrel játszották és játsszák. Kísérletező kedve, nyughatatlan újat akarása később is a kitaposatlan ösvények felé vitte, noha a Tóték és a Macskajáték színvonalát már nem sikerült sem elérnie, sem túlszárnyalnia. Az elsődleges élmény, mely formát keres műveiben: az író magyarság- és kelet-európaiságának tudata. "Magyarnak lenni voltaképpen egy hiányérzet. Örök keresésben élünk" – nyilatkozta. Ennek az állapotnak a körülírása történik meg szinte minden művében; csak nem egyforma hangsúlyokkal. Műveinek egy része a "milyenek vagyunk" kérdésre keresi a választ. Ilyen mű a Macskajáték és a Kulcskeresők. Többi művében viszont a konkrét történelmi események alkalmat adnak számára, hogy etikai, erkölcsi kérdéseket vessen fel: mindenekelőtt a bűnös és az áldozat viszonyának a kérdését, a bűn és az ártatlanság megjelenési módjait. Ellentmondásos világunk valóságos viszonyainak hiteles írói megjelenítésére törekedett. 1968-ban látott napvilágot az Egyperces novellák első kiadása, amellyel új műfajt teremtett a magyar irodalomban.
A Tóték párizsi előadása 1970-ben megkapta a Fekete Humor Nagydíját. Emlékét drámaírói ösztöndíj, színház és közterület őrzi, s immár honlapja is van az Országos Széchényi Könyvtár jóvoltából.
