2022. augusztus 10., 10:36

"Életem nagy része visszhangtalansággal telt el"

„Életem nagy része visszhangtalansággal telt el.” Ezt a ma 125 éve született Fábry Zoltán nyilatkozta 70. születésnapján Simon Istvánnak, s ez a visszhangtalanság halála után bő 50 évvel talán még fenyegetőbb. 

Fábry Zoltán
Fotó: Kolár Péter felvétele
Fábry Zoltán

Egész élete a fasizmus, az embertelenség, az embermészárlás elleni harc jegyében telt el, de talán az ő életútját tekintve érthetjük meg annak az egykori szovjet tábornoknak a figyelmeztetését, aki szerint akkor kezdődik majd egy újabb nagy európai háború, amikor elfelejtettük az előzőt. A minden korban az emberségért/emberségünkért küzdő Fábry Zoltánt 1990 után nagy dérrel-dúrral kidobtuk a szlovenszkói magyar irodalomból. Nagy nevetség, hogy azóta már ez utóbbit is.

Embernek maradni az embertelenségben

Majdnem azzal a tévedéssel kezdtem ezt a rövid születésnapi megemlékezést, hogy Fábry Zoltán életrajzát fölösleges kivonatolni, mert az még mindenki számára ismerős. Antifasizmus, antisematizmus, emberirodalom, valóságirodalom, vox humana – van-e még/vannak-e még, akik számára ezek a fogalmak 2022-ben ismerősen csengnek?

A stószi remete – s most vonjunk párhuzamot a tőle egy évvel fiatalabb Egri Viktorral – jómódú családból származott. Fábry mánta volt, vagyis szepességi német, Egri Viktor zsidó.

Mindketten szinte gyerekfejjel járták meg az első világháború csatatereit, s lettek mindketten életük végéig harcos antifasiszták. S amikor hazatértek – mindketten sebesülten –, a humanizmus mellett tették le a voksukat. Ki kevésbé, ki határozottabban, s bár ők is védtelennek bizonyultak a a fasizmus és a kommunizmus mindent eluraló őrületével szemben, próbáltak emberek maradni az embertelenségben.

Fábry számára Ady lett a világító fáklya, s élete végéig következetesen kiállt az elesettek mellett. Tette ezt a polgári demokráciának hazudott masaryki Csehszlovák Köztársaságban, ahogy a plébános köztársaságában, de 1945 után, s nagyon sokak meglepetésére a szocialista népi demokráciában is. Élete nem egyszer forgott veszélyben, de tudta és vallotta: hallgatni nem szabad, még akkor sem, ha látszólag a szavak elveszítették a maradék hatalmukat is.

„Engem íróvá és emberré az irodalom tett”

A galíciai pokolból tüdőbajjal hazatért ifjú kénytelen budapesti egyetemi tanulmányait félbehagyni, s a hátralévő mintegy 50 évét stószi szülőházában éli le. De nem ám egyedül s magányosan. Bár akkor még nem volt internet, Fábry az első „home office-íróként” folyamatosan levelezésben van a szlovenszkói magyar irodalom képviselőivel, s élete utolsó évtizedeiben még a magyarországi irodalmi élet is felfedezi. A hatvanas években napjai jelentős része a látogatók fogadásával telik el, ellátogat hozzá Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza, s természetesen a szlovákiai magyar írók színe-java is.

Mindenki más levélben keresi meg. Természetesen tisztában van azzal, hogy ez csak egy kirakatszerep, s hiába szerepel az Irodalmi Szemle fejlécében főmunkatársként, keserűen írja azoknak, akik verset vagy prózát küldenek neki; ő ugyan továbbítja azokat Pozsonyba, de tudja, nem rajta múlik, közlik-e azokat vagy sem. Ahogy tehetetlenül nézi, több saját írása is megcsonkítva jelenhet meg.

1920-ban a kassai Esti Újságban jelenik meg első írása, amely egy novella. (A bot című alkotást az Előretolt Helyőrség novemberi számában is elolvashatják majd). Ezt követően áttér a kritikaírásra, s létrehoz egy sajátságos, rá jellemző műfajt, mesterien vegyíti a publicisztikát az esszé műfajával, ezáltal az irodalmat tapinthatóvá, megfoghatóvá, élővé teszi, s előhúzza azt sokszor ráerőszakolt elefántcsonttornyából. Büszkén vállalja, küldetéses ember.

Fábry már a masaryki fékezett habzású demokráciában is az elesettek érdekében emel szót, s ezt az akkori hatalom sem tűri. A kárpátaljai szocioútjáról készült beszámolóját (Az éhség legendája) elkobozzák, s nem nézik jó szemmel, hogy kijátszva a hazai cenzúrát a szlovenszkói lapok mellett a romániai Korunkat is bevonja a szlovenszkói magyar vérkeringésbe.

Még látszólag béke honol Közép-Európában, csacska zenés szerelmi mozival bolondítják a világ egyre elviselhetetlenebb borzalmaiból kilépni akaró tömegeket, közben már készülődik világhódító útjára a barna veszedelem. Fábry folyamatosan figyelmeztet, de senki sem hisz neki. „Megismertem a fasizmus veszélyét, s mint ahogy írják is rólam, az elsők között kezdtem el a harcot ellene. S csodálkoznak, hogy minden szavam majdnem igazolódott; ez bizony nagyon szomorú dicsőség nekem” – nyilatkozza majd évtizedekkel később. Ahogy Egri Viktor, a határrevízió után ő is marad a mintegy 70 ezres magyarságúra csökkent Tiso fasiszta bábállamában, s nemhogy nem írhat, kétszer is bebörtönzik, Ilaváról csak „írástilalommal” szabadul. Akkoriban írt Palackposta című kéziratát Nyitrán helyezi el letétbe Mártonvölgyi László ügyvédi irodájában.

„Úristen, micsoda emberekkel”

Ahogy Egri Viktor, ő is túléli a második világháborút. Is. Legrosszabb álmaiban sem gondolná, hogy már a béke éveiben újabb három évnyi kényszerű hallgatás vár rá. Ahogy mindazokra, akik szlovákiai magyarnak vallják magukat. Sőt családok ezreire kitelepítés, lakosságcsere vár. Fábry ekkor sem hallgat, megírja A vádlott megszólal címen elhíresült memorandumát, s ekkor írja majd a rendszerváltás után megjelent Üresjárat című naplóját is. Ezek után nem csoda, 1948 februárjában ő is reménykedve fogadja a Sas Andor által „jégtörő februárnak” nevezett kommunista hatalomátvételt, amely, ha kényszerű korlátok közé szorítva is, de visszaadja a szólás szabadságát.

Megjelenik az Új Szó, s pár hónappal később megalakul a Csemadok is. Elnöknek Fábry Zoltánt kérik fel, de nem vállalja.

Az Üresjáratban meg is indokolja a döntését: „Úristen, micsoda emberekkel diadalmaskodik tájainkon a kommunizmus! Akiket látok, azoknak sem tegnap, sem holnap semmi közük az eszméhez. Ezek az emberek az amorális típusok különböző válfajai. Az emberinek, az erkölcsnek sem nyoma, sem lehetősége bennük. Újra bebizonyosodik: minden az emberi elégtelenségen bukik el”. Nyugodjunk meg (?), nem 2022-ben, hanem 1948-ban írta ezeket a sorokat. Bárminemű hasonlóság kizárólag a véletlen szerencsétlen összejátszása lehet. A negyvenes évek vége, s az ötvenes évek eleje, ahogy a szocialista blokk összes országában, a sematizmus, az ellenségkeresés jegyében zajlik.

De ne feledjük, a másik táborban szintúgy „az ellenséget” hajszolják, elég csak Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájára vagy a Rosenberg házaspár tragikus történetére gondolni.

Az osztályharc, a téeszesítés, a sztahanovizmus az irodalmat sem kerül(het)i el. Igaz, mást nem is nagyon tűrnek el a most is éber, sokszor fasisztából kommunistává átvedlett cenzorok. Bár Fábry akkori írásait is ennek jegyében kell/lehet megítélni, ne feledjük, 1949 május másodikán, a legsötétebb időkben levélben fordul Viliam Širokýhoz, a Szlovák Kommunista Párt akkori elnökéhez, a csehszlovák kormány alelnökéhez, amelyben kegyelmet kér a halálra ítélt Esterházy Jánosnak.

1958-ban az ő bevezető soraival indul útjára (Ideje már bizony) az Irodalmi Szemle (természetesen ezt is cenzúrázzák), de az akkori (el)ismertsége már megvédi a komolyabb retorzióktól.

A hatvanas években – ha sokszor csak cenzúrázva is –, a legtöbb írása megjelenhet, s még a magyarországi szakma is felfedezi. A 70. születésnapján látogatja meg Simon István neves budapesti költő is, aki szerint Fábry sajátos műfajt teremtett: a tanulmány, az esszé és a publicisztika sajátos ötvözetéből egészen egyéni stílusú gondolatközlő formát alakított ki magának. „Művei aktualitása minden bizonnyal az utókor előtt is izgalmas, megbecsült íróként tünteti majd fel a nagy antifasiszta harcost és kiváló embert, akinek életműve a magyar irodalom szerves része” – jósolta 1967-ben Simon István. Tévedett?

Fábry, a szellemember tragikus utóélete

1970-ben, 73 éves korában bekövetkezett halála után látszólag Fábry tényleg az őt megillető helyre került, Fónod Zoltán szerkesztésében 12 kötetben 1980 és 2001 között megjelentek összegyűjtött művei, válogatott levelezése, Fónod mellett Kovács Győző és Csanda Sándor is monográfiával tisztelgett az emléke előtt (ne feledjük, ezek még a szocializmus évei alatt íródtak), ahogy Stószon és a Felvidék sok más településén is naprakészen ápolták az emlékét.

De jött a rendszerváltás, amely a Fábry Zoltán-i értékrendet gyorsan zárjelbe tette. Ráadásul jött Hizsnyai Zoltán, aki a Fábry által is alapított Irodalmi Szemle hasábjain nemcsak lenullázta a szlovenszkói/szlovákiai magyarság lelkiismeretének hagyatékát, hanem ennél jóval messzebbre ment, meggyalázta még az emlékét is.

„Mivel a műelemzésről fogalma sem volt, rengeteg szemetet beemelt az irodalomba” – így Hizsnyai, akinek egyéb gyomorforgató megállapításától inkább most tekintsünk el, s jóhiszeműen írjuk az 1989-es hurráoptimizmust kísérő kollektív agymenés rovására. Bár a vitának álcázott szellemi mélyrepülés keretében többen is (Gál Sándor, Fónod Zoltán, Tőzsér Árpád) megvédték Fábryt, a Fábry-galaxist, a Hizsnyai-féle merénylet mégis elérte a célját. Fábry kikopott a szlovákiai magyar köztudatból.

Ami talán ennél is sokkal nagyobb baj, 2022-ben már azt kell megállapítanunk, maga a szlovákiai magyar irodalom, szellem is végóráit éli, amelynek már Fábry puszta neve sem mond semmit.

Magyarországon pedig legfeljebb Fábri Zoltán humanista filmrendezőről tudnak, bár egy ideje már ő is a felejtős kategóriába tartozik.

S visszatérve a harmincas években a fasizmus térhódításáról szóló kasszandrai jóslatához, pár évtizeddel később írta: „az egyik alaptételem az, hogy a fasizmus nem múlt el, hanem megfertőzte az egész világot, más és más formában lép fel újra”. Elég bekapcsolnunk a hírcsatornákat, hogy lássuk, Fábry nem a levegőbe beszélt. De a tömeg(le)butítás ily mértékű idején van-e, aki vészjósló, emberekhez intézett szavait még meghallja?

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.