100 éve halt meg a nemzeti kincs, Ady Endre

“Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoportosult, így Ady Endre koráról kellene beszélni. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat” – írta róla Szerb Antal 1934-ben, úttörő módon kijelölve Ady helyét a magyar irodalomban.

A 20. század egyik legnagyobb magyar költője elszegényedett köznemesi család sarjaként a “hepehupás, vén Szilágyban”, Érmindszenten jött a világra 1877. november 22-én.

A gimnáziumot Nagykárolyban és Zilahon végezte, Debrecenben jogot hallgatott, de a bohém “garabonciás” élet jobban vonzotta, ezért 1898-ban újságírónak állt, és a függetlenségi párti Debrecen című lapnál kezdett dolgozni. A cívisváros légköre fárasztotta, emiatt a mozgalmas, élénk Nagyváradra költözött, amelyet pezsgő kulturális élete miatt “Pece-parti Párizsnak” nevezett. Karcos és engesztelhetetlen újságírói stílusát is itt, a radikális Nagyváradi Napló hasábjain alakította ki.

Élete 1903-ban fordulóponthoz érkezett, amikor megismerkedett a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal, Lédával, ahogy a költő a múzsáját nevezte.

Szenvedélyes testi szerelmüket Ady verseiben is megjelenítette, ami még az egyházi és hivatalos körök felháborodását is kiváltotta. Ám a szemérmes magyar szerelmes versekhez szokott olvasóközönséget lenyűgözte a Héja-nász az avaron, A fehér csönd, a Léda a hajón című versek új, merész hangja.

1904 és 1912 között nyolcszor járt a francia fővárosban, amely számára az igazi, lüktető nagyvárost, az “ember-sűrűs gigászi vadont” jelentette.

Párizsból a Budapesti Naplót tudósította, amelyben több mint ötszáz cikke és sok verse jelent meg ebben az időszakban, köztük a Páris, az én Bakonyom, vagy a Párisban járt az ősz.

Költőként az 1906-ban publikált harmadik verseskötetével, az Új versekkel tört be a köztudatba,

az igazi hírnevet pedig negyedik kötete, a Vér és arany hozta meg számára. 1908-tól az akkor induló Nyugat folyóirat munkatársa lett, amely 1912-től nevét szerkesztőként is feltüntette.

Képeit látomásokká növesztette, új mitológiát teremtett, névjegyévé váltak nagybetűs szimbólumai: Az ős Kaján, Harc a Nagyúrral, Jó Csönd-herceg előtt. Verseiben az elátkozott magyar sorsot kutatta – A magyar Ugaron, A Hortobágy poétája, A magyar Messiások -, és arra kereste a választ, miért “Sósabbak itt a könnyek”, és miért “Ezerszer Messiások / A magyar Messiások”. Nyelve egyénien eredeti, régies, bibliás, maga alkotta kifejezésekkel. Mindennapi olvasmánya volt a Biblia, szép istenkereső verseket is írt: A Sion-hegy alatt, Az Isten-kereső lárma, Az Úr érkezése.

Szívesen tetszelgett a meg nem értett, magányos költő szerepében, olykor még közeli barátait, híveit is megtámadta, pedig a valóságban sok támogatója – igaz, számtalan tehetségtelen utánzója is – akadt.

1909-től rendszeres szanatóriumi kezelésre szorult, hedonista életmódja aláásta az egészségét. Miután nevét szárnyára kapta a hír, Lédával való kapcsolata egyre inkább teher lett számára. Halva született gyermekük miatt támadt belső konfliktusukat már nem tudták feldolgozni, 1912 áprilisában szakítottak. Ady 1914-ben találkozott az akkor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. A következő évben, a lány apjának tiltása ellenére összeházasodtak. Verseiben fiatal szerelmét Csinszkának nevezte el, és meghitt szerelmes verseket írt hozzá, melyek közül talán a legszebb az Őrizem a szemed.

Ady világosan látta a világháború közeledését, kortársai többségével ellentétben félelemmel és iszonyattal töltötte el a vérontás lehetősége.

Háborúellenes versei miatt sokat támadták, utolsó verseskötetét 1918-ban tette közzé A halottak élén címmel. Az egyén, a nemzet legnagyobb erkölcsi kérdéseit vetette fel az Ember az embertelenségben, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Intés az őrzőkhöz című költeményeiben.

A Károlyi-féle forradalom kitörésekor már elhatalmasodott rajta a vérbaj, amikor az újonnan létrehozott Vörösmarty Akadémia elnökévé választották, beszédét Hatvany Lajosnak kellett felolvasnia.

Halála előtt sem magát, hanem nemzetét féltette,

Üdvözlet a győzőnek című versében így üzent az antanthatalmaknak: “Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon.”

1919. január 27-én halt meg Budapesten, koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a nemzet halottjaként temették el.

Nevét számos iskola, közintézmény, utca, tér őrzi. 2013-ban avatták fel helyreállított síremlékét (Csorba Géza, 1930) Budapesten, a Fiumei úti sírkertben. Halálának 95. évfordulóján adták át felújított szülőházát, valamint a költő személyes tárgyait és családi ereklyéit őrző emlékmúzeumot a romániai Érmindszenten. A budapesti Liszt Ferenc téren 1960-ban állították fel szobrát (Csorba Géza), Melocco Miklós szobrász a költő több emlékművét is elkészítette (Budapest, Debrecen, Pécs, Tatabánya). A költőt ábrázoló legújabb műalkotások egyikét, egy életnagyságú, padon ülő portrészobrot (Győrfi Ádám) 2016-ban Debrecenben helyezték el a nevét viselő parkban, a szintén róla elnevezett gimnázium előtt.

Halálának 100. évfordulója alkalmából 2019-et Ady-emlékévvé nyilvánították,

a Petőfi Irodalmi Múzeum A föltámadás szomorúsága című kiállítással és számos más rendezvénnyel emlékezik meg róla.