Mindig van új kezdet, van remény...
A komáromi Eötvös Utcai Alapiskolában tanító Molnár Belány Szilvia egyike annak a négy hazai tárgyalkotó népművésznek, akik közösen kezdeményezték a Hagyományos Népi Kultúra Központjánál, hogy a tojásírás hagyománya bekerüljön Szlovákia szellemi kulturális örökségének reprezentatív jegyzékébe. Ősi minták, új csodák – ez a címe a tojásírás hagyományait bemutató kiállításnak a komáromi Duna Menti Múzeum Zichy-palotai részlegén, amely május 23-ig várja a látogatókat. Erről és a tojásírásról is beszélgettem a zoboralji Kolonból származó, Érsekújvárban élő pedagógussal.
A tíz tájegység motívumkincsébe és a hímes tojások elkészítésének technikáiba betekintést nyújtó tárlatanyag két felvidéki tárgyalkotó népművész, a Gömörsiden élő Benko Tünde és Molnár Belány Szilvia munkája. A húsvétra hangolódást elősegítő látványhoz rengeteg új információ is társul. A bemutatott motívumkincs gazdag és tájegységenként változatos. Gyakoriak a növényi minták, a tulipán, a rozmaring, a bokréta, a levél, a kozmogonikus jelek, mint a napsugár, de vannak geometrikus elemek, például kötőfék, rombuszháló, valamint ősi szimbolikus, szakrális jelképek is.
Szilvia szívesen emlékezik vissza a katolikus koloniak körében töltött gyermekkorára, amikor elsajátította a tojásírás hagyományát.
Tőle játszva tanultuk el az életünk természetes részének tartott népszokásokat, a gyógynövénygyűjtéssel kapcsolatos ismereteket és egyebeket. Akkor még nem tudatosítottuk, hogy milyen kincsekkel gazdagított minket. Kislányként virágvasárnap népviseletbe öltözve jártam villőzni. Húsvéthétfőn pedig nagy divat volt a locsolkodás, de ez manapság már Kolonban is csak rokoni körben történik. Nagy ajándék számomra, hogy ilyen környezetben nőttem fel, s megtapasztalhattam az élő népszokásokat, amelyek a városokból hiányoznak. A húsvéti szentmiséken azonban a férjemmel együtt továbbra is jelen vagyunk Kolonban.
A Kárpát-medencében a tojásdíszítés hagyománya évszázadokra nyúlik vissza. A díszítés legelterjedtebb technikája az írókázás, amely során olvasztott, forró viasszal rajzolják meg a mintát. Majd festés után, a viasz eltávolításával rajzolódik ki a motívum. Emellett nagyon ismert a karcolt, a patkolt, a maratott, a viaszrátétes, a berzseléses eljárás is, amelyekhez más-más eszközöket használnak.
Szilvia hatodikos volt, amikor meghalt a nagyapja, majd kamaszként a komáromi gimnáziumba került és már csak a hétvégéket töltötte Kolonban. A húsvét előtti tojásírás azonban továbbra is az élete része volt.
Kiderült ugyanis, hogy már a 70 év körüli asszonyok sem nagyon ismerik a tojásírás technikáját, csak arra emlékeztek, hogy az anyukájuk, nagymamájuk még foglalkozott ezzel. Ez a döbbenetes felismerés arra sarkallt, hogy hiánypótló, tojásdíszítő bemutatókat tartsak felnőtteknek és gyerekeknek. Húsvéthétfőn a komáromi Újvárban, az ünnepvárón is foglalkozom majd az érdeklődőkkel. Mindig hangsúlyozom: a hímes tojás több mint egy szép ünnepi dísz, mágikus erőt tulajdonítottak neki a készítői, akik a színekkel is üzentek a locsolóknak. Hittek abban, hogy a díszes főtt tojás elfogyasztóit felruházták gonosz- és betegségűző, illetve szerencsehozó erővel, miközben a földi és égi világ közti kapcsolatot is erősítették.
Molnár Belány Szilvia egy magyarországi kézműves táborban ismerkedett meg Benko Tünde népművésszel.
A tojásírás avatott szakértője számára a húsvét nemcsak az egyik legfontosabb ünnep, hanem egy belső út is.
"A nagyböjt csendje, a készülődés ideje legalább annyira fontos, mint maga az ünnep. A feltámadás üzenete mindig emlékeztet arra, hogy a történet nem ér véget a sötétségnél: mindig van új kezdet, van remény. És valahol itt találkozik bennem a keresztény hit és a természet ősi tavaszi megújulása, hiszen az élet újra és újra utat tör magának."
Megjelent a MAGYAR7 14-15. számában.
