Merítsünk erőt a komáromi áttörés hőseinek helytállásából! - KÉPEKKEL
Az észak-komáromi Kárpátia Sport Polgári Társulás és a Felvidéki Értékőrzők, valamint a dél-komáromi Endresz Csoport Egyesület közös „véres vasárnapi” megemlékezésére került sor május elsején az itteni katolikus temetőben, a 102 ismeretlen áldozat tömegsírjánál. Százhat évvel ezelőtt e napon közel háromezer magyar munkás megkísérelte újraegyesíteni az államhatárral kettészelt Komáromot. A csehszlovák megszálló erők azonban meghiúsították a Dél-Komáromból elindult fegyveresek tervét, hogy a vasúti hídon átkelve, visszafoglalják a város északi oldalát, s több száz embert kegyetlenül lemészároltak.
A hagyományos esemény elején az észak-komáromi szervezők nevében Mihacs Szilvia üdvözölte a jelenlevőket, majd Nátek Eszter, a Selye János Gimnázium diákja elénekelte a Fenn a mennyben című lélekemelő dalt.
Azután dr. Somogyi Alfréd apácaszakállasi református lelkipásztor, a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara dékánjának, a Szövetség a Közös Célokért társulás elnökének ünnepi emlékbeszéde következett. A szónok rávilágított: a magyar nemzet mindmáig nem tudta feldolgozni az I. világháború utáni igazságtalanságokat, főként a trianoni békediktátum következményeit. Hozzátette: a történelmet kutatók ma már egyértelműen állítják, hogy a magyar társadalom ideiglenes állapotként élte meg az impériumváltást. „Az nem lehet, hogy egy ezeréves állammal ilyet csináljanak” - idézte a korabeli magyar véleményt.
Hangsúlyozta: „A bő száz évvel ezelőtti történésekbe, azóta sem tudott beletörődni a nemzetünk. Nem ez volt az első történelmi vesztesége, illetve veresége a magyarságnak, de ez volt a legigazságtalanabb. Ezért nem tudták akkor sem elfogadni és ma sem tudunk csak úgy, fájó érzések nélkül beletörődni az akkori eseményekbe”.
A komáromi áttörés huszonéves áldozatainak tettét, haza iránt érzett felelősségérzetét minden társadalmi-politikai korszakban másként ítélték meg, különféle ideológiai bélyegekkel illetve őket.
„A Magyarországról érkezett fiatal munkásoknak nem Kun Béláék világlátásával és nem is egy szélsőséges nemzeti ideológiát követve akarták visszafoglalni Komáromot. A tatai, győri és dél-komáromi munkások nem marxista eszméket, vagy bolsevik jelszavakat követve jöttek át a Dunán. Nemzeti indíttatásból, természetes nemzeti féltésből léptek, és az igazságérzetük motiválta a tetteiket. Pontosan az a lelkiállapot, amire az elején utaltam, hogy „az nem lehet, hogy egy 1000 éves állammal ilyet csináljanak” – fejtette ki Somogi Alfréd.
Azonnal hozzátette: „Mi már tudjuk, és Márai Sándorral együtt szomorúan állapítjuk meg, hogy „Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket”. Nekik nem számítottak a Dunába dobott holttestek, de nekünk számítanak a lemészároltak. „Ezért emlékezünk rájuk. Mert 106 év távlatából, az agyonhallgatás évtizedei után, igen is fejet hajtunk a huszonéves gyári munkások emléke előtt, akik tenni akartak valamit a magyar haza megmentéséért” – szögezte le.
Majd párhuzamot vont az akkori és a mai fiatalok között: „Az akkoriak szívből szerették a hazájukat, és nekimentek a fegyvereknek is, mert ezt érezték igaznak. Harcoltak, küzdöttek és meghaltak. Valahogy úgy, mint a magyarok 1000 éven keresztül. A hazáért, az igazságért, Istenért, a királyért, a magyar jövőért. Fölálltak és cselekedtek. És a tetteik sokszor nem hozták meg az elvárt eredményt. Ezek az ifjú munkások sem tudták visszafoglalni Komáromot. Elvesztek. Családjaik nagyobb veszteséget kellett, hogy elkönyveljenek a halálukkal, eltűnésükkel, mint amekkora veszteség egy impériumváltással jár. De ha nagyon lecsupaszítjuk a dolgot, akkor jót akartak és ezért indultak el… Biztos vagyok benne, hogy ma is van olyan érték, amiért nekimegy az ember a szuronynak is. De ott van-e még ebben az értékcsoportban a nemzet, a haza, a közösség?”.
Nem titkolta, neki is fáj, amikor azt hallja, hogy „miért szavazzak, mi hasznom van belőle?”. Az is, amikor a március 15-i vagy a június 4-i megemlékezéseinken egyre kevesebb fiatalt lát.
„És azért is fáj, mert lelkiismeret-furdalásom van: tehetek, tehetünk róla. Valamit biztosan rosszul csináltunk mi, a mostani huszonévesek előtt járó nemzedék: mi, a szüleik korosztálya. Azok a tatai, győri és dél-komáromi fiatalok valahol magukba szívták a hazaszeretetet. Azoknak voltak szüleik, akik nevelték őket és voltak pedagógusaik, akik nevelték és tanították őket. Ráadásul olyan nevelést kaptak huszonéves korukra, hogy a nemzetükért, az elfoglalt Komárom visszaszerzéséért való felbuzdulást még a Tanácsköztársaság bolsevik pora sem tudta belepni a lelkükben. Hogyan tudnánk mi is így tanítani és így nevelni? Vajon mit kellene hozzá megváltoztatnunk? Másképp kellene tanítani a történelmet, vagy a magyar nyelvet és irodalmat? Vagy mindent másképp kellene tanítani?” – tette fel kérdések sorát Somogyi Alfréd.
Úgy véli, hogy abban a régióban, ahol élünk, ahol mozgunk, ahol otthon vagyunk, nekünk ott alakulhat ki a haza-érzetünk.
„Nekünk a szülőföldünket kell hazává transzformálnunk a lelkünkben. És ezt kell valahogy elérnünk a gyermekeinknél is. Legyen fontos és legyen lelki érték számukra a nagyszülők falusi háza, a templom, az ősök sírját jelző régi fejfa, a kis erdő, vagy a Duna part! És legyen fontos számukra ez a tömegsír is! Legyen egy definiálható, megragadható és átölelhető hazájuk, amit szerethetnek, mert a mostani állapotunk nem sok jóval kecsegtet. Emlékeztessen minket ez a tömegsír esztendőről-esztendőre arra az igazságra, hogy van szülőföldünk és lehet hazánk is! De tenni kell érte: magunkban, a lelkünkben, a gyermekeink lelkében, s ha kell, akkor tettekben is!” – tanácsolta.
Magvas beszédét jókívánságokkal zárta: „Isten áldja meg az itt nyugvó névtelen hősök emlékét! Isten áldja meg a rájuk emlékezőket! Isten áldja meg a magyar Kárpát Hazánkat!”. Üzenet értékű mondanivalójához jól illeszkedett a Marcelházáról származó, jelenleg családjával Dél-Komáromban élő Gál László, Latinovits-díjas versmondó közreműködése, aki Gyula diák Magyar Miatyánk 1919-ből című írását tolmácsolta.
Azután Lépes Lóránt atya, a felvidéki Mária Rádió Mirjam műsorigazgatója és Somogyi Alfréd református lelkipásztor imát mondtak az elesett hősök lelki üdvéért, őket megáldották, s mindenkit arra kértek, hogy ezek az áldozatok ne vesszenek a feledés homályába, ahelyett jó példájukból merítsünk erőt a további harcainkhoz.
Aztkövetően Komárom város, az Egy Jobb Komáromért Polgári Társulás, a Tolma Baranta Egyesület, a Magyar Nemzetőrség, a Vitézi Rend és a megemlékezést szervező három társulás képviselői, valamint magánszemélyként Nagy Gyula koszorúzással, illetve emlékmécses elhelyezésével tisztelegtek a hajdani áldozatok helytállása előtt.
Végül a jelenlevők elénekelték nemzeti imánkat, miközben a Komáromi Szekeresgazda Hagyományőrző Egyesület, a Tolma Baranta Egyesület és a Magyar Nemzetőrség tagjai díszőrséget álltak. A méltóságteljes megemlékezés két órától a dél-komáromi vasúti híd déli hídfőjénél folytatódott.
