Mátyás király követe – Lázói János
A magyar történelem korábbi évszázadaival foglalkozó munkák általában szűkszavúan írnak a magyar uralkodók diplomáciai tevékenységéről és szinte semmit nem szólnak azokról az emberekről, akik követi minőségben teljesítettek szolgálatot. Pedig már Árpád-házi királyaink is rendszeres diplomáciai kapcsolatban álltak mind a szomszédos, mind a távolabbi országok uralkodóival, s később az utazás fejlődésével ezek a kapcsolatok még intenzívebbekké váltak.
Hunyadi Mátyás talán az első olyan királyunk volt, aki számára a diplomácia fontos szerepet játszott stratégiai terveiben is, hiszen a török 1453-as konstantinápolyi diadala óta egyre vésztjóslóbban kacsingatott Közép-Európa felé, s ezt csakis úgy lehetett ellensúlyozni, ha a fenyegetett országok szövetségre lépnek egymással a közös ellenséggel szemben.
Természetesen a diplomaták egy jelentős része magyarországi születésű volt. Közéjük tartozott Lázói János is, aki valamikor 1448 februárjában egy jó módú nemesi családban látta meg a napvilágot a Torna megyei Lazo nevű településen. (Csak érdekességként említjük, hogy a róla szóló olasz nyelvű Wikipédia-cikk szerint szülőfaluja a Felvidéken található, az Eperjeshez közeli Lászó – ez azonban téves adat.) Nevét a korabeli dokumentumok sokféle alakban említik: Johannes de Lazo, Lazó, Lazoynus, Lazói, Laszói, Lászai. Szülőfaluja ma már nem létezik, csak néhány földrajzi elnevezés – Lászi-puszta, Lászi-tanya – őrzi a nevét. Lázói családja rokonságban állt a gömöri Sánkfalviakkal és a Geréb családdal is, ez utóbbi jó viszonyt ápolt a Hunyadiakkal.
Ifjúkoráról nem sokat tudni, feltehetően korán árvaságra jutott, végrendeletében Barlabási János gyulafehérvári várnagy nevelt fiaként említi magát. Rokona, Sánkfalvi Antal – aki Mátyás király egyik legjelesebb diplomatája és később pedig nyitrai püspök volt – 1463-tól kezdve folyamatosan gondoskodott a neveltetéséről és iskoláztatásáról. Itáliában végezte az egyetemet és az 1470-es évek derekán tért haza magiszteri diplomával a poggyászában. Torna megyében és Erdélyben viselt különböző papi hivatalokat; előbb Gyulafehérvárt kanonok, majd udvarhelyi főesperes lett.
1483 júniusában Velencéből hajóval indult zarándokútra a Szentföldre, de több mint valószínű, hogy Mátyás király diplomáciai feladatokkal is megbízta. Lázói János utazását egyik kísérője, a német Felix Faber Domonkos-rendi szerzetes örökítette meg palesztinai és egyiptomi útleírásában, s ennek alapján rekonstruálható, hogy a papkövet merre járt. Ciprus és Rodosz szigetének érintésével érkezett meg Jaffába. Felkereste Jeruzsálemet és Betlehemet, bejárta a Holt-tenger környékét. Átvágott a Negev-sivatagon és megnézte a Sínai-hegy lábánál épült Szent Katalin templomot, amelyről egy verset is írt. Majd a Sínai-félszigeten átkelve Egyiptom felé vette az irányt. A jeles magyar művelődéstörténész, Tardy Lajos így foglalja össze a további eseményeket:
– jegyzi meg Felix Faber. A német szerzetestől azt is megtudjuk, hogy az egyik előkelő és kiváló értelmű magyar ember hogyan került Egyiptom földjére.
Lázói János megtekintette a piramisokat is, de ezek a hatalmas építmények – úgy tűnik – már nem ihlették versírásra, így meghagyta Huszthy Györgynek (róla majd egy másik alkalommal bővebben is írunk) azt a dicsőséget, hogy magyar emberként vagy nyolcvan évvel később először írhasson a piramisokról.
A mohácsi vész után az elhurcolt magyarok száma jelentősen megszaporodott, olykor egész falvak lakosságát rabszíjra fűzték, hogy eladhassák őket a keleti rabszolgapiacokon. Hadobás Sándor írja Lázóiról:
1517-ben ismét útra kelt hazájából, hogy Rómába menjen. Úgy döntött, hogy már nem fárasztja magát a hosszú utazásokkal. Egyébként is hetvenes éveihez közeledett, megfáradt öregember volt már. Öt évvel később, 1523. augusztus 17-én, 75 éves korában a pestisjárvány áldozata lett. Az örök városban temették el a Santo Stefano Rotondóban. Sírlapja, amelyet címere ékesít ma is látható. Ezen az általa írt sírfelirat is olvasható. Ennek magyar fordítása (Csonka Ferenctől):
Vándor, római kő alatt van itt ő,/ Látod, bár született jeges Dunánknál,/ Megnyugszok, ha megérted ezt te is majd:/ Volt s lesz Róma közös hazánk minékünk.
