Márton napján mit is tegyünk
November 11-e Márton napja a néphagyomány szerint a gazdasági munkák lezárásának ideje, s egyben a téli pihenés kezdete a természet számára. Ekkor vágták le először az adott évben nevelt libákat, ekkor kóstolták meg először az újbort is.
A középkor egyik legnépszerűbb szentje – a 317 körül született és 397-ben elhunyt – Márton, aki a koldusok és katonák védőszentje lett, a legenda szerint már 12 éves korában rájött: hite olyan mély, hogy életét Istennek és az emberek megsegítésének kell szentelnie. Jótetteit látva (egyszer odaadta köpönyegét egy koldusnak) püspökké akarták választani, ám ő elrejtőzött egy libaólban, nehogy megtalálják. A libák viszont olyan hangosan gágogtak, hogy végül nem menekülhetett a püspöki tisztségtől. Később szentté is avatták.
„Szent Márton vesszejének egyenesen varázserőt” tulajdonítottak: ezt a pásztorok adták az állataikat legelőn hizlaló gazdáknak, akik az ajándékba kapott köteggel megveregették jószágaikat, bízva abban, hogy jó lesz a következő évi szaporulat. A jószághoz kötődik az egyes területeken elterjedt babona, miszerint aki Márton-napján mos vagy tereget, keresztet vethet állataira. A hit szerint, ahány ága volt a vesszőnek, annyi malaca lesz a kocadisznónak.
Arra, hogy miért épp libát kell enni Szent Márton napján, többféle magyarázat létezik. Az egyik szerint a Márton püspökké választásáért felelős ludakra emlékezünk ekkor. Mások szerint ez germán eredetű tradíció, ők ugyanis ezen a napon adtak hálát isteneiknek a jó termésért, és ilyenkor madarat -többnyire libát- áldoztak fel.
Létezik egy prózaibb magyarázat is: régen a Márton-nap volt az óév utolsó munkaünnepe. Ekkorra már hordókba került az újbor, kamrákban volt a liszt, betakarították a terményeket, véget értek a mezőgazdasági munkák, a libák pedig akkorára híztak, hogy le lehetett vágni őket. Vallották: ha valaki nem eszik libát Márton-napon, egész évben koplalni fog.
A Márton-nap a 40 napos karácsonyi böjtöt megelőző utolsó nap, amikor a jóízű és gazdag falatozás, vigasság megengedett, ráadásul ilyenkor fizették ki az éves bérleteket, járandóságokat, gyakran természetben, például liba formájában.
Az újbor megkóstolása, finom ételek fogyasztása már önmagában jó hangulatot teremt. Ehhez járulnak hozzá az országszerte megrendezésre kerülő Márton napi vigasságok, mulatságok.
A tapasztalat szerint Szent Márton napja táján legtöbbször elromlott az idő, leesett az első hó. Ha hó esett, akkor azt mondták, hogy Szent Márton püspök fehér lovon jött. Ilyenkorhosszú telet jósoltak, ha barna lovon jött, vagyis nem esett a hó, úgy tartották, karácsonyig nem is fog. Abban is hittek, hogy a Márton napra levágott lúd mellcsontja megmutatja, milyen idő várható; ha barna volt: esős, ha fehér: havas télre számítottak. Egy hiedelem szerint nem jelent jót, ha a liba Szent Márton napján jégre lép. Nem azért, mert libabőrös lesz, hanem mert „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál".
Ez a jelző bizony meglehetősen sértő a libára nézve, hiszen egészen okos jószág. Nem csupán ösztönösen viselkedik, sokat tanul fajtársaitól, szüleitől is. A baromfifajok közül a liba képes a legtöbbet tanulni, ráadásul emlékezőtehetsége is kitűnő. Ha új helyre kerül, egy nap alatt eligazodik. A liba az egyik legkevésbé háziasított állat, vad ösztönökkel bír. A hideget jól bírja, a meleget azonban kevésbé. Azzal is kitűnik a többi házi madártól, hogy legel.
Az általunk ismert fehér tollú házi libákat 4000 évvel ezelőtt az akkori Babilóniában háziasították. Értékes madárnak tartották, hiszen húsán és máján kívül a tollát is felhasználták. A libák megbecsülését az is mutatta, hogy XII. - XIII. században egyházi tizedként is elfogadták őket. A XIX. század végére Magyarország libanagyhatalommá nőtte ki magát. Az ország egyik fő mezőgazdasági exportcikke a libahús és a libamáj lett.A libamáj exportja tekintetében Magyarország világelső lett. Sajnos, a háztáji gazdaságok megszűnésével megcsappant az ősi magyar libaállomány,
