Magyar hadifogoly-emlékművek – Oroszország, Kazahsztán
A II. világháború alatt és után az egész Szovjetunióban – becslések szerint – mintegy 200–250 ezer magyar vesztette életét hadifogoly-, illetve munkatáborokban.
A kétoldalú hadisír- és emlékmű-gondozási megállapodás megvalósulása nyomán a volt Szovjetunió területén többfelé bukkanhatunk a II. világháború idején elhunyt magyarok emlékére emelt obeliszkekre.
A kazahsztáni Karagandától negyven kilométerre fekvő Szpaszk település mellett létesítették a második világháború végén a Szovjetunió egyik legnagyobb hadifogolytáborát.
Finn, lengyel, német, japán és más nemzetiségű katonák mellett magyar honvédek – közlegények és tisztek – ezrei is ebben a lágerban töltötték a rabság éveit, sokan közülük a közös temetőben leltek végső nyugvóhelyet.
A politikai áldozatok napján, 2000. május 31-én a tábori temetőben felavatták az ott elhantolt magyar hadifogoly-áldozatok emlékművét.
A csendes megemlékezésen jelen voltak a magyar honvédelmi és külügyi tárca, továbbá az egyházak magas rangú képviselői, valamint a Kazahsztánban élő magyarok kulturális közösségének vezetői. A honvédet ábrázoló, magyar, kazah és orosz feliratú emlékmű lábánál elhelyezték virágaikat a közeli települések kazah tisztségviselői és az emlékezésben osztozó környékbeli civilek is.
Hasonló, bár szerényebb emlékmű található például a dél-oroszországi Krasznodar központjában, a Raspilevszkaja utca 327. számú háza előtt.
A nagyváros önkormányzatához még 2000-ben érkezett meg az orosz Memorial kérése az Észak-Kaukázusban kemény munkára fogott és ott elhunyt hadifoglyok – magyarok, németek, románok – emlékét megőrző térplasztikák felállításáról.
A helyi lakosság számára egyébként szinte mindegy volt, kikre emlékeztetnek a feliratok, a németek szövetségeseit külön nem tartották számon. (Maga a „német” szó is a szláv nyelvekben eredetileg némát, nem beszélőt, azaz a helyi nyelvet nem ismerőt, tehát idegent jelentett.) Ezzel együtt
az emlékművek megrongálásáról, pláne meggyalázásáról nincsenek jelentések.
Köszönöm a Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezetőjének, dr. Holló József tábornoknak a képek rendelkezésemre bocsátásával nyújtott segítségét, továbbá Flora Vatuljannak, a krasznodari egyetem professzorának szövegi és képi hozzájárulását.
