Magyar emlékek nyomában: id. Antall József emlékezete Varsóban
Lengyelország volt az első áldozata az 1939 szeptemberében kitört a második világháborúnak. Civilek, majd katonák menekültek át nagy számban Magyarországra, ahol együttérzéssel és barátsággal fogadták a földönfutókat.
Budapest nem adta ki Németországnak a lengyel hadsereg tagjait, akik számára a Délnyugat-Dunántúlon állítottak fel táborokat. Ezzel lehetővé tették, hogy onnan mintegy ötvenezren eljussanak a nyugati szövetségesek támaszpontjaiig. A polgári menekültekre is gondot fordítottak, azokban az években Balatonbogláron működött Európa egyetlen lengyel gimnáziuma.
A százezernél jóval több menekült életének és ellátásának megszervezését a magyar kormány dr. Antall József (1896–1974) belügyminisztériumi tanácsosra bízta,
aki – Varga Béla akkori boglári plébánosra és számos más, lengyelbarátságáról ismert személyre támaszkodva – rendkívüli energiával látott neki és oldotta meg feladatát.
Fia, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök elmondta édesapjáról, hogy igen erős szociális érzés és „különösebb gesztusok nélküli magyarságtudat” jellemezte (a kor divatja ellenére idegenkedett attól, hogy „magyar ruhát” hordjon).
Humanizmusa megóvta a más népekkel szembeni gyűlölettől vagy megvetéstől – emlékezett rá ifj. Antall József, kiemelve, milyen lelkesedéssel fogadta és látta el apja a lengyelekkel kapcsolatos feladatait.
