Lőrincz Sarolta Aranka: „Át kell menteni a múltat a jövőbe!”

Kaszmán Zoltán 2019. szeptember 07., 14:45

Abban a világban, ahol visszájára fordul minden, ahol az értéktelent értékesnek tartják, s ahol a kincset a szemétre dobják, mi lesz az Egyetemes Értékkel? Ki viszi át fogában tartva? A népművelő Lőrincz Sarolta Aranka, az Ipoly menti palócmagyarság krónikásaként a legtisztább forrásból merítve gyűjtötte össze a régmúlt történéseit. A nyugdíjas óvónővel ipolybalogi otthonában beszélgettünk…

Lőrincz Sarolta Aranka legújabb könyvével Fotó: Kaszmán-Saróka Liliána

„S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre” – ezt a Wass Albert-idézetet tartja egyik mottójának. Az Ön gyökerei hová nyúlnak vissza?

„A szó megindít, a példa vonz” – tartja a latin bölcsesség. Nagyon sok múlik azon, hogy a gyerekek milyen családba születnek; hogy vajon a szülők, nagyszülők nyitottak-e a valódi értékekre. Ha ezeket átadják, akkor a gyerekek is ebben a szellemben nőnek fel, és felismerik a világban, hogy mi a helyes, mi az érték és mi az álérték. A szüleimtől én nagyon sokat kaptam; édesanyám nótafa volt, sokan jártak hozzá népdalokat gyűjteni. Tőle örököltem a régi történeteknek és a népi hagyománynak a szeretetét.

Látni kell, hogy a múltból táplálkozunk; ez kell ahhoz, hogy legyen jelenünk és jövőnk. A felvidéki magyarságnak fel kell ismernie, hogy a gyökerei milyen mélyre nyúlnak vissza a történelemben.

A család mellett az iskola is nagyban befolyásolja a gyermek személyiségfejlődését. Ön hogyan emlékszik vissza az iskolaéveire? Jól sejtem, hogy az irodalom és a történelem a kedvenc tantárgyai közé tartozott?

Az első osztályt 1956-ban egy ipolybalogi családi ház magtárának átalakított részében kezdtem el. Már kisgyermekkoromban nagyon szerettem olvasni, főleg a népmesék kötöttek le; utána fokozatosan ismerkedtem meg a magyar klasszikusokkal – Jókai Mór, Gárdonyi Géza és Mikszáth Kálmán műveivel, majd rátértem a világirodalom remekeire. Hetedik osztályos koromban egy fogalmazást írtam arról, hogy mit csináltam a nyári szünetben. A libapásztorkodásomról szóló történet megtetszett a magyartanáromnak, Pölhös Imre bácsinak, aki osztályról osztályra vitt, hogy olvassam fel diáktársaimnak a fogalmazásom. A történelmet Sebény Ferenc szerettette meg velem. Kérdések feltevésével arra ösztönzött minket, hogy keressünk, kutassunk a történelemben.

Képgalériánk:
Lőrincz Sarolta Aranka egyik unokájával Fotó: Kaszmán-Saróka Liliána

Az alapiskola után a losonci óvónőképzőbe került…

Igen, bár édesapám mezőgazdaságiba akart adni, az előbb említett kedves tanítóm, Sebény Ferenc viszont meggyőzte őt arról, hogy inkább óvónőképzőben kellene tovább tanulnom. Így kerültem végül Losoncra, ahol sokat küszködtünk a szlovák nyelvvel. A barátnőmmel vitáztunk is azon, hogy a gyerekeinket később milyen tannyelvű iskolába adjuk majd. Ő nem akarta azt, hogy a gyerekei végigéljék, amit ő, s később – úgy vélekedve, hogy majd jobban érvényesülnek – szlovák iskolába is íratta őket. Én akkor is úgy gondoltam, hogy a magyar iskola épít rá arra, amit a család megalapoz, így fontos ahhoz, hogy a gyerekek magyarságtudata megerősödjék.

Óvónőként is feladatának tartotta a népi hagyományok átadását?

Persze! Így volt alkalmam átadni a gyerekeknek a gyermekdalokat, a mondókákat, a meséket, s természetesen beszéltem nekik a népi hagyományokról is. Amikor mentek aludni, mindig meséltem nekik, gyakran a saját magam által kitalált történeteket. Már akkor szükségét éreztem annak, hogy ne csupán a meglévő meséket mondjam el nekik, hanem magam is kitaláljak néhányat. Így született meg később a Mesekosár csudakosár című könyvem, amiben palóchoni meséimet, verseimet és dalaimat gyűjtöttem össze.

Ha már könyvek… Hogyan jött az ötlet, hogy ilyen formában jelentesse meg gyűjtéseit, történeteit?

2008-ban az ipolybalogi alapiskola egyik tanítónője, Németh Ágota kért fel, hogy tartsak ott egy előadást a község népi hagyományairól. Akkor döbbentem rá, hogy – ugyan sokat tudok a helyi néphagyományról, de – bővítenem kell ezt a tudást. Elhatároztam, hogy elkezdem járni a falut, és kérdezem az időseket, hátha valami olyasmire bukkanok, amit én nem tudok, és a gyerekeknek azt tovább tudom adni. Ebből a gyűjtésből állt össze első könyvem, az Adventtől adventig című kötet, aminek kiadását a Göbő Sándor tanár úr vezette lévai Kersék János Kör segítette.

A második könyvében, a Hétköznapi hazaszeretetben, majd később a Hétköznapi történelem határkövei és A Csehszlovák (Szocialista) Köztársaság katonája voltam című köteteiben viszont már háborús történeteket gyűjtött össze. Nyilván a Donnál harcoló édesapjától is sokat megtudott erről az időszakról…

Így van. Édesapám sokat mesélt a háborúról és az akkori világról. Ő azok közé tartozott, akik könnyebb sérülést szenvedve haza tudtak térni a Dontól.

Amikor az Adventtől adventig című könyv anyagát gyűjtöttem, kérdezgetve az időseket a régi népszokásokról, akkor az esetükben is előjött az első világháborúnak, Trianonnak, az első Csehszlovák Köztársaság korának, az 1938-as eseményeknek és a második világháborúnak a témája. Úgy éreztem, hogy ezeket a fantasztikus Ipoly menti élettörténeteket meg kell mentenem, hogy erősíteni tudják a ma élő fiatal nemzedékek önazonosságát, valamint hogy kitartásra, illetve az anyanyelvünk és elődeink szellemi értékeinek megőrzésére ösztönözzék az olvasót.

A nevezett fiatal nemzedék tagjai meglátása szerint mennyire tudják értékelni a néphagyományokat?

A gyerekek nagyon fogékonyak mindenre, ami szép és tiszta, ami érték; csak meg kell nekik mutatni. Az én generációm után viszont valami kimaradt, mert az anyák elkezdtek dolgozni. Munkába jártak, így nem volt idejük arra, hogy a gyerekeikkel beszélgessenek; s most az a nemzedék jön, amelyik ezt nem kapta meg, így nem is tudja továbbadni. Ez a legnagyobb baj…

A nehézségek és a megpróbáltatások ellenére mégis pozitívan szemléli a világot. Mi lendíti tovább a mélypontokon?

Kellenek a mélypontok, hiszen éppen ezek adnak lökést ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Ha megragadunk egy ponton, azt hajtogatva, hogy nem érdemes folytatni, akkor azt is elmondhatnánk, hogy élnünk sem érdemes, nem? Hogy nem érdemes semmit sem tenni, csak ülni, várni, vegetálni. Én nem ez a típus vagyok. Engem a negatívumok tovább löknek, s azért tudok túllendülni rajtuk, mert belülről érzem, hogy értéket adok tovább. Nem a hírnévért teszem a dolgom, hanem azért, hogy ezek az értékek megmaradjanak. Ehhez pedig át kell menteni a múltat a jövőbe…

0 HOZZÁSZÓLÁS