Kuttyomfitty, vagy amit akartok!

Milyen apropóból alakult meg a színtársulat?

Tamás: Mindig szerettük a színpadot. Jómagam 2011-ig voltam az Ifjú Szivek Táncszínház tagja. Mónikával az alapító tagok közé tartoztunk, de aztán szétváltak az útjaink. Volt egy műsorötletem, amely a betyárok életéről szól, csak a kivitelezés volt kérdéses. Rebro Ágota sietett a segítségünkre, aki bábozással foglalkozik, így vele összefogva készült el az első darabunk: A betyárok így éltek, úgy éltek… 2012-ben, a magyar kultúra napján mutattuk be először, akkor azt hittük, hogy lesz néhány előadásunk. Ám a közönség igényelte a folytatást, így összeállítottuk a következő darabunkat, Az elvarázsolt királykisasszonyt. Ezután pedig már nem volt megállás. Hajtott bennünket a kreativitás, a szereplési és az alkotási vágy.

Eleinte minden ,,gyermekbetegségen” átesett a színtársulat, mégsem adtuk fel, mert úgy éreztük, ezt szeretjük, és ezt is akarjuk csinálni.

Mónika: Nagyon hiányzott a színpad, az anyasági után szerettem volna újra táncolni, szerepelni. Ágota megtanított bennünket a bábokkal bánni, de egy év után már nem tudott velünk színpadra állni. A legkedvesebb darabunk az évek során Az eltáncolt cipellők lett, amelyben nagyon gyorsan kell öltözni az egyes jelenetek között. Ezt a készséget már az Ifjú Szivekben sikeresen elsajátítottam. Egyébként

nem gondoltam volna magamról, hogy szeretek színészkedni. Kiderült, hogy mégis.

Mi alapján választotok történetet egy-egy előadáshoz? Mire építetek?

Tamás: Mindig nyitott szemmel járunk, és azt dolgozzuk fel, ami megihlet bennünket. Előfordult, hogy megálmodtam a történetet. Az első darabunk szövegkönyvét én írtam az elejétől a végéig.

A népmesét tartottuk járható útnak, ezen a vonalon indultunk el. Egy előadásba akár 3-4 népmesét is összegyúrhat az ember.

Nagyon ritkán használunk élő zenét egy-egy darabnál, ugyanis fontos számunkra a pontos zenei aláfestés a jeleneteknél. Inkább előre felvesszük a hanganyagot, és lejátszszuk. Természetesen mindent alaposan begyakorlunk, mikor, kinek, hol kell lennie. Németh Dénes zenekarával ápolunk barátságot, velük szoktuk elkészíteni a stúdiófelvételeket, előtte pedig Korpás Éva énektanárunkkal egyeztetünk a hangnemekről. Nem vagyunk profi énekesek, ezért is örülünk az Évával folytatott közös munkának. Boka Gábor színésszel szintén remek a kapcsolatunk, nagyon sokat tanultunk tőle.

Milyenek a visszajelzések a közönségtől?

Tamás: Ahová újra hívnak bennünket, oda általában a későbbiekben visszatérünk. A gyerekek nagyon élvezik az előadásokat, olykor őket is bevonjuk a jelenetekbe, ezt szeretik. Az előadások után is odajönnek hozzánk, elmondják, mi tetszett, mi nem tetszett nekik. Ők a kritikusaink. A felnőttek között is akadnak olyanok, akiknek néha leesik az álluk egy-egy darab közben, vagy azt mondják, teli volt az előadásunk szeretettel.

Mónika: Vannak olyan előadásaink, amelyekben három szereplő jelenik meg a történet során, de csak ketten vagyunk a színpadon. Az Egyszer egy királyfi végén odajöttek hozzám a gyerekek, és megkérdezték, hogy hol van a másik néni, aki még szerepelt. És ilyenkor még annyira benne vagyunk a szerepben, hogy folytatjuk a mesélést, és nem áruljuk el, hogy csak ketten voltunk a színpadon.

Mit gondoltok, miben fejlődtetek leginkább a tíz év alatt?

Tamás:

Elsősorban táncosoknak és nem színészeknek tartottuk magunkat, de amióta fellépni járunk, mindenütt úgy harangoztak be bennünket: megjöttek a színészek!

Ezt eleinte furcsának találtam, de az évek során rá kellett döbbennem, hogy valójában színházat csinálunk, hiszen nemcsak táncolunk, hanem énekelünk és főleg játszunk a közönségnek. Például sosem gondoltuk volna, hogy egyszer eljuthatunk a Nemzeti Színházba, ahol Törőcsik Mari öltözőjében öltözhettünk.

Mónika: Rájöttünk, hogy folyamatosan fejleszteni kell magunkat, ezért Molnár Xéniától, a Komáromi Jókai Színház színészétől beszédtechnikai órákat vettünk, képzésekre jártunk, utánanéztünk egy-egy témának. Tominak jó a dramaturgiai érzéke, és a fejlődés folyamatos, az évek alatt sokat tanultunk. Rendkívüli segítséget kapunk minden egyes szakmabelitől, akihez fordulunk. Például Juhász Zsuzsa készíti a bábokat, amelyeket az előadásokon használunk, nagyon meg vagyunk elégedve a munkájával. A díszletet egy ekecsi ismerősünk, Milán Szilvia készíti.

Korán rájöttünk, hogy egyedül nem tudunk mindent kivitelezni. Persze a saját kezünk munkája is benne van a darabokban.

Milyen nehézségek elé állított benneteket a járvány? Hogyan tudtok boldogulni a fellépésekkel?

Mónika:

Március 15-étől tizenegy héten keresztül minden vasárnap három órára időzítettük az élő bejelentkezéseket.

Az ekecsi kultúrház biztosította számunkra a helyszínt, így meg tudtuk valósítani az előadást. Az utolsó két darab volt a kivétel (A sárga rózsa és a Három az igazság), azokat már nem tudtuk élőben eljátszani, mert olyan kivitelezést igényeltek volna, amit nem bír el az online tér. Novemberben azonban még sikerült magyarországi előadásokat vállalnunk, decemberben pedig volt lehetőség az itthoni színpadokon is fellépni. Ilyen téren szerencsénk volt.

Tamás: Teljesen a nulláról kezdtük, mert azelőtt élő bejelentkezést még sosem produkáltam. Az első alkalommal voltak bakik: nem volt jó a kameraállás, nem lehetett hallani a szöveget, de idővel beletanultunk ebbe is. A legegyszerűbb volt megcsinálni az Egyszer egy királyfi c. darabot, ezt 200-an nézték meg. Az eltáncolt cipellőket pedig már 700-an követték a közösségi oldalunkon.

Az előadásaink ingyenesen hozzáférhetők voltak.

A tapasztalatok azt mutatták, hogy ősszel és télen már egyre kevesebben nézték az online előadásokat az interneten. Az előadásainkat pedig úgy lehet visszanézni, hogyha megtámogatnak bennünket egy bizonyos összeggel, cserébe mi elküldjük a youtube-on található előadások linkjét.

Hogyan emlékeztek vissza az elmúlt tíz évre?

Tamás:

Sokkal szegényebbek lennénk, ha nem született volna meg a Kuttyomfitty története. Hihetetlen alázatra nevelt bennünket, mert teljesen mindegy, hová hívnak bennünket, mindenhol ugyanolyan lelkesedéssel lépünk a színpadra. Csinálhat az ember jó dolgot, csak ne szálljon el tőle.

Mónika: Vágytam a szereplésre, és ha nem indulunk el a Kuttyomfittyal, talán még mindig csak egy vágy lenne.

Feszegetjük a határainkat, és élvezzük, amit csinálunk.                                   

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/9. számában.