Konstrukció – Rekonstrukció - Adaptáció
A Vitaszínház elnevezésű fórummal ért véget pénteken a kétnapos Konstrukció – Rekonstrukció - Adaptáció - Alkalmazott néprajzi konferencia a Hagyományok Házában.
A Hagyományok Háza megalakulásának húszéves jubileuma alkalmából az Intézmény egy vissza- és előre tekintő konferenciát szervezett, ahol kiemelten a konstrukció – rekonstrukció – adaptáció hármas témaköre került fókuszba.
A rendezvény alaphangulatát a hetvenéves jubileumát ünneplő Magyar Állami Népi Együttes művészei adták meg, akik nagydobronyi tánccal kedveskedtek a teltházas közönségnek. A kétnapos találkozót plenáris előadások, kerekasztal beszélgetések, szekcióülések, az elmaradhatatlan kocsmakvíz, s koncert tették változatossá. A jeles esemény célját és tapasztalatait Dr. Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza - Népművészeti Módszertani Műhely vezetője, a konferencia ötletgazdája és főszervezője foglalja össze.
„Az elmúlt egy évtizedben két, a széles szakmát megszólító konferenciára emlékszem vissza. Az egyiket a táncházmozgalom elindulásának negyvenedik évfordulóján, Meg kell a búzának érni címmel szervezték, s a tudományos tanácskozás anyaga könyvben is megjelent. 2010-ben Hagyomány – Örökség – Közkultúra címen a népművészet helyét, jövőjét járták körül a szakemberek.
A mostani konferencia szervesen illik e sorba, s kihangsúlyoznám egyrészt a hiányérzetet, ami a szervezését elősegítette. A másik előmozdítója egy módszertani vízió volt. Az akadémikusi, kutatói szféra, a felsőoktatás szakemberei hozzá vannak szokva, hogy nagyobb plénum előtt osszák meg gondolataikat, és az előadókat fogalmi tisztaság jellemzi. A kézműves, vagy táncos szakember viszont nem feltétlenül tudja ugyanebben a formában gondolatait közkinccsé tenni. Ennek feloldására olyan munkaformákat kerestünk, ahol ők – partneri viszonyban – egyenrangúan szólalhatnak meg. Ezt segítette elő a párbeszédet előtérbe helyező World Café, a Vitaszínház, valamint a szekcióülések sora.
Azt a célt, hogy a különböző területek együtt legyenek, és együtt gondolkodjanak, elértük. Azt is érzékelem, hogy az érdemi párbeszédben nagyon fontos témákban kerestük a megoldást.
Feltettük a kérdést, mi is a viszonyunk a néprajzi forrásanyaghoz, valamint a folklorizmus milyen problémákkal szembesül az adaptáció során? Valóban, dilemmák vetődnek fel, amik újra és újra próbára tesznek mindannyiunkat, s egyúttal további gondolkodásra is késztetnek. Szempontunk volt, hogy a kézműves terület, a táncosok, a népzenészek képviselői ne elkülönülten beszélgessenek, hanem találjunk közös témákat is. A cél és az érdek közös, hogy a jelen élhető műveltségévé tegyük mindazt, amit a népművészetből meríthetünk.”
