Komáromi megemlékezések: március 15. a függetlenség, a szabadság, a szent lázadások és az örök megújulás ünnepe - KÉPEKKEL
A pénteki rendezvények után, melyekről portálunk is beszámolt, a komáromi ünnepi megemlékezés-sorozat március 15-én délután, egymás után három helyszínen folytatódott. Klapka György honvédtábornok szobránál Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt a fő szónok.
A szombati események négy órakor a helyi katolikus temető 10-es parcelláján, a Farkas és Bartakovics család kezdeményezésére korábban felújított emlékoszlopnál kezdődtek. Farkas Adrianna, a Selye János Gimnázium magyartanára üdvözölte a megjelenteket, és felidézte az elhanyagolt állapotú emlékművel kapcsolatos mentőakciójuk részleteit. Közreműködött az egyik csengő hangú tanítványa, Szeles Chloe. A jelenlevők koszorúkat, virágokat és nemzeti színű szalagokat helyeztek el az oszlopnál, valamint közösen elénekelték a Himnuszt.
Fél ötre a kétszáz évvel ezelőtt e városban született Jókai Mór felújított Kultúrpalota előtt található szobrához a Csemadok Komáromi Területi Választmánya hívta - várta a közösen emlékezni akarókat. Ott Petheő Attila köszöntötte az emlékezőket, majd átadta a szót az általa (is) nagyrabecsült Mózes Endrének, a helyi Marianum Egyházi Iskolaközpont tanárának.
Közreműködött Majer Jázmin, a Selye János Gimnázium diákja, aki Borka Géza bencés tanár Jókai szelleméhez című költeményét mondta el, melyet ő a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma száz évvel ezelőtti ünnepélyes átadásának, illetve a „nagy mesemondó” születésének centenáriuma alkalmából írt.
Mózes tanár úr hangsúlyozta: nem akarjuk elfelejteni a jeles elődeink, így a bátor márciusi ifjak példa értékű tetteit, s „hozzájuk hasonlóan hűséges és hasznos cselekvői akarunk lenni a számunkra adatott történelmi időnek”. Felidézte a hajdani eseményeket, melyekkel felgyorsították a modern nemzetté válás folyamatát, kiemelve a kétszáz évvel ezelőtt született Jókai Mór szerepét, „aki nem csak tevékeny résztvevője volt a nagy márciusi napnak, hanem előkészítője is, s nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy népünk lelkébe úgy ivódjon bele ez az időszak, mint történelmünk legfényesebb pillanata”.
Mint mondta: az ünneplés során van időnk elgondolkodni, és erőt gyűjteni a holnapi esetleges harcainkhoz, megerősíteni az összetartozás tudatát, együtt és egymásnak örülni, ami nagyon fontos. Úgy véli: mi, felvidéki magyarok nem vagyunk olyan sokan, hogy acsarkodással, ellenségeskedéssel, kirekesztősdivel, előítéletekkel gyengítsük közösségünket.
„Mindazokra szükség van, aki hajlandó tenni nemzetünkért, közösségünkért, szülőföldünkért, hiszen bőven van mit tenni. Sok olyan kérdés van, amelyek megoldása mindannyiunk érdeke. Adjon nekünk ez a nemzeti ünnep elszántságot és erőt, hogy holnap vagy talán már ma elindulhat az a párbeszéd, amiből minket éltető, jó megoldások születhetnek! Legyen béke, szabadság, egyetértés!” – fejtette ki. Egyúttal mielőbbi gyógyulást kívánt a pozsonyi késelés magyar sérültjének, amit felettébb sajnálatosnak tart, viszont az eset során azonnal megmutatkozott civil összefogást jó példaként említette.
A Jókai-szobor megkoszorúzása után, öt órától a Csemadok Komáromi Városi Szervezete tartott koszorúzással egybekötött megemlékezést a Klapka téren. Tóth Gábor marianumi tanár köszöntötte a jelenlevőket, az ünnepi szónok szerepét pedig Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vállalta.
Közreműködött a hamarosan 45. születésnapját ünneplő Concordia Vegyes Kar Stubendek István, a Magyar Kultúra Lovagja vezényletével, valamint Gál Tamás, Jászai Mari- és Deszka-díjas színművész, a Jókai Színház igazgatója. Az utóbbi Petőfi Sándor 15-dik március, 1848 című versét mondta el.
Romsics Ignác beszéde elején a nemzeti ünnepek jelentőségéről szólt. Leszögezte, hogy bár Magyarország nem tartozik a legnagyobb országok közé, a nemzeti ünnepek számát illetően azonban élen jár, mert azokból három is van, melyekről augusztus 20-án, október 23-án és március 15-én emlékezünk meg. Részletesen beszámolt az utóbbival kapcsolatos hivatalos és alternatív ünneplés viszontagságos történetéről. Megtudtuk, hogy a hatalom urai a különböző társadalmi-politikai rendszerekben az ünneplést hol tiltották, hol eltűrték, majd engedélyezték.
Ahoigy hallhattuk: a szabadság és a függetlenség ünnepe, valamint a lázadás szimbóluma fokozatosan vált az ellenzék ünnepéből hivatalos ünneppé. Az 1990-es választások után sokan azt remélték, hogy az új Magyarország első számú állami ünnepe március 15. lesz, de nem így történt, hanem augusztus 20. élvezett elsőbbséget. Szerinte ez nem baj, mert „így március 15. legalább megmaradhat annak, ami mindig is volt: a függetlenség és a szabadság, valamint Adyval szólva: a „szent lázadások, vágyak s ifjú hitek” és egy kicsit a minden ideológiától mentes tavasz, vagyis az örök megújulás ünnepe”.
A borongós időjárás ellenére sokaságot vonzó esemény nagyon sok szervezet, intézmény, párt képviselőinek tiszteletteljes főhajtásával, illetve a Klapka-szobor megkoszorúzásával és nemzeti imánk közös eléneklésével zárult.
