Komáromi megemlékezés: harcainkhoz merítsünk erőt gazdag történelmi múltunkból!
Ahogy október 6-án pár éve mindig, úgy az aradi vértanúkra és a komáromi vár hőseire ma is három helyszínen emlékeztünk: előbb a szabadságharcosok katolikus temetőben öt évvel ezelőtt felújított emlékoszlopánál, majd Klapka György honvédtábornok belvárosi szobránál, végül a hajdani komáromi várvédő hősök Anglia-parkbeli emlékoszlopánál. A Csemadok Komáromi Városi Alapszervezete, valamint a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület által az aradi kivégzések 177. évfordulója alkalmából rendezett hagyományos megemlékezés fő szónoka Bese László történész, a Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja volt. Az egyes állomásokon elhangzott a Himnusz és/vagy a Szózat.
A helyi katolikus temetőben, a Farkas és Bartakovics család kezdeményezésére felújított és Kiss Róbert kanonok által korábban újraszentelt emlékoszlopnál kezdődött a komáromi megemlékezés-sorozat. Közreműködött az emlékoszlop történetét ismertető Farkas Adrianna, a Selye János Gimnázium magyartanára és férje, Farkas Attila, valamint Szeles Chloe (ének) és Tóth Izabella (vers - Ady Endre: Október 6.) gimnazista. A jelenlevők koszorúkat, virágokat és mécseseket helyeztek el az emlékoszlopnál.
Majd a Klapka téri rendezvényen a Concordia Vegyes Kar, Stubendek István karnagy, a Magyar Kultúra Lovagja vezényletével varázsolt a nemzeti gyász és helytállás napjához méltó hangulatot. Nagy Csaba, a Selye János Gimnázium diákja Aranyosi Ervin Az aradi vértanúk emlékére című versét mondta el. Farkas Adrianna gimnáziumi tanár, a Csemadok Komáromi Alapszervezete elnökségi tagjaként Bencze Dávid történésszel együtt köszöntötte a jelenlevőket.
Azután átadták a szót a megemlékezés fő szónokának, Bese László történésznek, a Selye János Egyetem Tanárképző Kara dékánjának, aki leszögezte: „Október 6. számunkra a veszteség, a vereség és a reménytelenség szimbóluma. Egy nemzet gyásza ez a nap, amelyen az első felelős miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot Pesten érte utol a győztesek bosszúja, miközben Aradon sorra hajtották végre a halálos ítéleteket a szabadságharc legkiválóbb honvédtisztjein. Emlékezzünk azokra a mártírokra és üldözöttekre is, akik a megtorlások áldozatává váltak, vagy hazájuk elhagyására kényszerültek!”.
Rámutatott: könnyű utólag megmondani, kinek mit kellett volna tennie, meddig kellett volna még harcolnia, ám a történelemnek nem dolga az utólagos ítélkezés.
„A mi feladatunk a megértés, a történelmi felelősség mélységének felismerése. Különösen igaz ez itt, Komáromban, a szabadság utolsó bástyájánál. Ha gondo-latban visszarepülünk 1849 szeptemberének végére, eltűnik az utókor kényelme, és egy húsbavágó, valós döntéskényszer rajzolódik ki előttünk. A világosi fegy-verletétel után az ország többi része már elbukott. Szinnyei József, aki hadnagy-ként, majd kapitulánsként maga is itt volt a várvédők között, naplójában meg-rendítően ír ezekről a hetekről. Leírja a közeledő őszi hideget, a csökkenő élelmi-szerkészleteket, és azt a fojtogató elszigeteltséget, amely rátelepedett a katonákra. Az ellenség gyűrűje bezárult, és Haynau – aki nem ismert kegyelmet, ha lázadók-ról volt szó – a pszichológiai hadviselés minden fegyverét bevetette. Ügynököket küldtek a várba, amnesztiát és békés hazatérést ígérő röplapokat szórtak, hogy megtörjék a védők morálját...” – fogalmazott az ünnepi szónok.
Mint mondta, eközben Klapka tábornokot saját emberei egyfelől a végsőkig való kitartásra ösztökélték, másrészről viszont a megadásra kérték, ahogy Kiss Ernő tábornok is tette: „Mint régóta szolgáló tiszt, mint elismerten jó hazafi, fel-szólítom önt, tábornok, a haza nevében, hogy haladéktalanul adja át a várat!”.
Klapka pontosan tudta: egy széteső, demoralizált, szökdöső sereggel az ellenség nem áll le tárgyalni. Ahhoz, hogy egyben tartsa a helyőrséget, erőt mutasson fel, és kierőszakolja a menlevelet, a legszigorúbb eszközökhöz kellett nyúlnia. Az Emlékeimből című munkájában maga is ír erről a nehéz időszakról. Statáriumot, rögtönítélő hadbíróságot hirdetett. Aki szökni próbált, vagy az ellenséggel paktált, arra halálbüntetés várt. Micsoda iszonyatos, tragikus paradoxon ez: a szabadság nevében a legkegyetlenebb szigorral fegyelmezni, és a várfalakon belül kivégeztetni saját katonáit azért, hogy a többséget meg lehessen menteni”.
Bese László szerint Klapka tábornok 1849 őszén nem csupán egy elvesztett háború végjátékát irányította, hanem a vezetői felelősség legnehezebb vizsgáját tette le: „Egy igazi vezetőt ugyanis nem a diadalmas pillanatok, hanem a kilátástalan helyzetekben rászakadó döntéskényszer határoz meg. Amikor a külső ellenség és a belső bomlás egyszerre fenyegetett, Klapkának lépnie kellett. Nem választhatott jó és rossz között, csupán a teljes pusztulás és a fájdalmas kompromisszum között. Ahhoz, hogy menlevelet csikarjon ki az ellenségtől a rábízott életek megmentéséért, először a saját soraiban kellett vaskézzel rendet tennie. Ez a kíméletlen döntéskényszer rákényszerítette, hogy a józan ész nevében elnémítsa mind a vak hősködés, mind a kétségbeesett megadás hangjait”.
Hozzáfűzte: az utókor kényelmes távlatából hajlamosak vagyunk a történelmileg helyesnek bizonyult döntéseket magától értetődő, logikus lépésekként ünnepelni.
De egy vezető számára, aki a pillanat hevében, emberéletek ezreiért felelve cselekszik, egyetlen ilyen döntés sem könnyű. Ezek a választások kitörölhetetlen nyomokat, láthatatlan sebeket hagynak maguk után. A felelősség hegeit egy életen át magukon hordják azok, akik meghozták őket. Ma mély tisztelettel hajtunk fejet a mártírok előtt, akik sorsukat nem kerülhették el, és akiket Aradon golyó és kötél általi halálra ítéltek. De éppen ekkora tisztelettel kell adóznunk azoknak a vezetőknek és túlélőknek is, akik a közösség megmentéséért vállalták a legnehezebb terhet: a túléléshez elengedhetetlen, húsbavágó döntések egy életen át tartó, csendes súlyát. Tisztelet a hősöknek, éljen a haza!”
– zárult a Klapka téri beszéd.
Miután a jelenlevők, köztük a város vezetői, valamint több civil szervezet, oktatási és kulturális intézmény, illetve a Magyar Szövetség képviselői megkoszorúzták Klapka György szobrát, a hajdani komáromi várvédő hősöknek: Török Ignácnak és Lenkey Jánosnak az Anglia parkban bő két évtizede emléket állító oszlophoz vonultak.
Előbb Boráros Imre, Kossuth-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház örökös tagja előadásában Magyar Alíz Történelmi lecke Európának és Horváth Sándor Mert a haza nem eladó című költeményét hallottuk. Majd Keszegh Margit, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület elnöke mondott köszöntőt: „1849. október 6. a magyar nemzet és Komárom város gyásznapja. Kossuth Lajos 1890-ben Aradot a magyar Golgotának nevezte. Az aradi tizenhármak az igazság tudatának mártírnyugalmával mentek a halálba, s Budapesten ezen a napon végezték ki Batthyány Lajos, felelős magyar miniszterelnököt is. A távoli Aradon, népünk, nemzetünk és testvérnemzeteink legjobbjait, legbátrabbjait lövik agyon, akasszák fel. Az aradi vértanúk mártírhalála jelképpé vált. Annak a küzdelemnek, vállalásnak a szimbólumává vált, melyet a magyar nemzet évszázadokon át folytatott nemzeti függetlensége megteremtéséért”.
Hozzátette: Komárom egykori két várkapitánya, Lenkey János honvéd vezérőrnagy és Török Ignác tábornok is a halálraítéltek között volt. Ők is az aradi várbörtönben várták a kivégzést, a halált.
A mindenkori hősök mártíromsága újra és újra megismétlődik e térség zaklatott történelmében. Kérdezhetjük: mi, az emlékezők, itt Komáromban és bárhol a Felvidéken, az aradi vértanúk áldozata előtt tisztelegve gondolunk-e arra, hogy mi teszünk-e eleget, vállalunk-e áldozatot a mai kor kérdéseinek megválaszolásánál, megoldásánál? Erre a kérdésre az elvégzett munka és annak eredményei valamennyire választ adnak, de folytatni kell a munkát, sok még a tennivaló. Feladatunk van! Itt, Komáromban is. Meg kell mutatnunk, hogy van bennünk kitartás és elkötelezettség. Merítsünk erőt gazdag történelmi múltunkból!”
– emelte ki.
Végül Vörösmarty Mihályt idézte úgy, ahogy ezt dr. Szénássy Zoltán, az egyesületük örökös tiszteletbeli elnöke tette a közadakozásból emelt emlékoszlop alapzatának avatásán, 2004. augusztus 20-án tartott ünnepi beszédében: „Tiszteld a múltat a jelenben, és tartsd meg a jövőnek!” Hozzáfűzte: ő az obeliszk (Nagy János szobrászművész alkotása) 2005. október hatodikai avatásán pedig Sajó Sándor, felvidéki tanárköltő Magyarnak lenni című verséből ezeket a sorokat idézte: „Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:/ Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:/ Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,/ Vérünkbe oltva örök honszerelmét,/ Féltőn borulni minden magyar rögre,/ S hozzátapadni örökkön - örökre!...”. Mindezt azért tette, hogy erőt kapjunk a mártírhalált halt szabadságharcosok önfeláldozásából a mindennapjainkban vívott küzdelmekhez, harcokhoz, vállalt feladataink teljesítéséhez. „Szolgáljon az aradi vértanúk elkötelezettsége ma is példaként! A megemlékezés az emlékoszlop megkoszorúzásával, mécsesek elhelyezésével és Szózat-énekléssel zárult.
