Kempelen, a zseniális feltaláló

A Habsburgok szolgálatában sok fontos feladatot kapott, amelyeket az udvar nagy megelégedésére hajtott végre. Sok műszaki problémát sikerült megoldania, és számos elmés szerkezetet készített, amelyek közül a legjelentősebb a beszélőgép volt, erről könyvet is írt. A nevét mégis egy olyan alkotása tette halhatatlanná, amelyet ő maga nem sokra becsült, és csak Mária Terézia császárnő noszogatására vágott bele az elkészítésébe.

A sakkozó török

Fotó:  Archívum

Kempelen 1769-ben jelentéstételre a bécsi udvarba mert a császárnőhöz, aki arra kérte, hogy vegyen részt egy francia illuzionista, bizonyos Françoise Pelletier előadásán a Schönbrunni Palotában. A bűvész mágnesekkel mutatott be több látványos trükköt, ezeket az egybegyűlt arisztokrata hölgyek és urak nagy ámulattal nézték és el nem tudták képzelni, hogy mindez hogyan is működik. A császárnő felkérte Kempelent, hogy fűzzön magyarázatot a látottakhoz, mire a feltaláló „lerántotta a leplet” a mutatványokról és közben nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: ő bizony ennél sokkal rafináltabb szerkezeteket is képes készíteni. Természetesen Mária Terézia azonnal kapott ezen, és ráparancsolt Kempelenre, hogy lásson munkához. Pozsonyi házában sok éjszakán át fúrt-faragott, az arra járók a különböző hangokat hallva és látva az ablakokon át sejtelmesen derengő fényeket talán még valamilyen titkos szertartásra is gyanakodhattak. Fél évnyi munkával végül elkészült a sakkozógép első változata. A korabeli rajzok alapján egy nagy szekrényt kell magunk elé képzelni, amelynek magassága kb. 75 cm, szélessége kb. 60 cm, hossza pedig kb.110 cm volt. Elülső oldalán két ajtaja és kihúzható fiókja volt (ebben helyezték el a sakkfigurákat), átellenben pedig egy figura ült, amelynek jobb keze a szekrény felső lapján nyugodott, bal kezében pedig egy hosszú szárú pipát tartott. A faragott báb fején turbánt, törzsén törökös kabátfélét viselt, ezért egyszerűen töröknek nevezték. A szekrény tetején egy vékony sakktábla volt, erre került a 16 fehér és 16 sötét sakkfigura. Eredetileg egy kisebb szekrény is állt a nagyobb mellett, talán a nézők megtévesztésének szándékával. Kempelen ugyanis a játék kezdete előtt kinyitotta a két ajtót és kihúzta a szekrény fiókját is, hogy az érdeklődők lássák a fogaskerekeket és a „bonyolult” szerkezet más kellékeit, és olykor a kisebb szekrénybe is belenézett, majd mindent bezárt és elkezdődhetett a sakkjátszma. A szerkezet készítője sohasem árulta el, hogyan is működött valójában a sakkozó gép.

Az 1780-as években készült ábrázolás

Fotó:  Archívum

Az ma már eléggé nyilvánvaló, hogy egy kis termetű, sakkozni jól tudó ember rejtőzött el a szekrényben, de őt magát sosem lehetett látni, miután az elmésen elhelyezett tükrök és rekeszfalak eleve megakadályozták, hogy bárki illetéktelen megpillanthassa őt. Mindmáig csak feltételezik, hogy mágnesek voltak a sakkfigurákban és amikor elmozdították őket, azt az odabenn helyet foglaló játékos egy bonyolult optikai rendszer és kis mágnesek segítségével érzékelte, a figurákkal viszont egy, a török testében és jobb karjában elhelyezett bonyolult mechanikával maga a sakkozó lépett. A jobb karját felfelé és lefelé tudta mozgatni, az ujjakkal megragadta a bábut, majd elengedte. Kis karok és emeltyűk érintésével még a török arcának mimikáját is képes volt változtatni. Olyan fogaskerekek is voltak a szerkezetben, amelyek a török mozgását hangokkal kísérték. A bemutatót vezető személy a szekrény külső és belső oldalán elhelyezett megszámozott sárgaréz korongokkal kommunikálni is tudott a gépben elrejtőzött játékossal.

Egy apró termetű sakkozó rejtőzött el a szekrényben

Fotó:  Archívum

A sakkozógépet (amelyet sokan – tévesen – sakkautomatának is neveznek) Kempelen valamikor 1770 tavaszán mutatta be a bécsi udvarban. Miután mindenki „láthatta”, hogy csak egy gépről van szó, elkezdődött a bemutató. A török először bemutatta, hogyan tud úgy végig haladni a huszár a sakktáblán, hogy minden mezőt csak egyszer érint, függetlenül a kiindulási helyzetétől. Lehetséges, hogy a szerkezetben elrejtőzött játékosnál már egy séma volt, ami alapján mindig tudta, hova kell állítania a huszárt. Ezután elkezdődött a parti. A feljegyzések szerint Johann Ludwig von Cobenzl gróf volt a török első ellenfele és alig 30 perc alatt feladta a játszmát. A sakkozó török legtöbb ellenfele hasonlóképp végezte. A gép általában jelezte, hogy sakkot adott, de figyelmeztette az ellenfelet akkor is, ha szabálytalanul lépett. A kezdeti időkben voltak, akik a sakkozó törökkel beszélgettek is. Ő angolul, franciául és németül válaszolt a maga „kezdetleges módján”. 

A bécsi bemutató után a berendezés eltűnt a kíváncsi tekintetek elől. Kempelent valószínűleg más feladatok foglalkoztatták, de talán tudatában volt annak is, hogy ezt-azt még tökéletesítenie kellene rajta. Időnként felröppentek olyan hírek, hogy a gép játszott valahol, de ezek hamisaknak bizonyultak. II. József császár aztán valamikor 1781 táján üzent Kempelennek, hogy ideje volna ismét bemutatnia a szerkezetet, annál inkább, mivel magas rangú orosz vendéget vártak Schönbrunnba. Két évvel később, 1783 áprilisában a sakkozó török európai körútra indult. Párizsban számos játszmát váltott kiváló sakkozókkal, akiket olykor legyőzött, máskor viszont vereséget szenvedett. Játszott a kor legnagyobb sakkozójával, Philidorral is, aki bár megnyerte a partit, de élete legigényesebb játszmájának nevezte. A kiváló amerikai feltalálóval és diplomatával, Benjamin Franklinnal is játszott a török és nagy benyomást tett rá.

A körút során a masina eljutott Londonba is, ahol Philip Thickness egy egész könyvet szentelt neki, és egy bonyolult mechanikus gépként írta le, amelynek belsejében szerinte egy kisgyermek rejtőzött el. Anglia után Németország következett, és Kempelen több városban is megállt az út során. Drezdában Joseph Racknitz vizsgálta meg alaposabban és ő is egy könyvecskét írt róla. A turné végeztével a sakkozó török húsz évre ismét eltűnt a színről.

A török egy plaketten

Fotó:  Archívum

Kempelen Farkas 1804. március 26-án 70 éves korában elfeledve halt meg. Már II. József halála után kegyvesztetté vált az udvarnál, Mária Teréziának és fiának tett szolgálataira senki sem akart emlékezni, évjáradékát is megvonták. Fia úgy vélte, hogy a sakkozó török értékesítésével némi pénzhez juthat. 1808-ban eladta Johann Nepomuk Mälzel bajor muzsikusnak és konstruktőrnek, aki maga is szívesen szerkesztett különböző elmés berendezéseket. Ő számos tökéletesítést hajtott végre a sakkozó törökön, amely eközben is váltott néhány játszmát. A legemlékezetesebb partiját 1809-ben Bonaparte Napóleon ellen játszotta, a gép operátora Johann Baptist Allgaier osztrák sakkmester volt. Ezt a játszmát lejegyezték. A császár a 24. lépésben mattot kapott. De vannak olyan beszámolók is, hogy az első játszmát nem fejezték be, mert Napóleon többször is szabálytalanul lépett, mire a sakkozó török lesöpörte a bábukat. Csak ezután az incidens után került sor a tényleges partira.

Mälzel később éveken át pénzért mutogatta a sakkozó törököt, majd néhány évre 30 ezer frank ellenében megvált tőle. Átmenetileg Eugene de Beauharnais itáliai alkirály birtokolta, de négy év múlva Mälzel visszakérte tőle. 1818-ban ismét Párizsban mutogatta, majd Angliában tett vele körutat és számos partit „játszatott” vele. Hogy érdekesebb legyen a dolog, a sakkozó török a királyszárnyi futár előtti gyalog nélkül kezdte a játszmát, de így is nagyon sok mérkőzést nyert és csak nagyon ritkán szenvedett vereséget. Ezekről a játszmákról is feljegyzések készültek. A bemutatók nyereségesek voltak, ennek ellenére Mälzelnek egyre nagyobb adósságai lettek, a sakkozó törököt viszont senki sem akarta megvásárolni tőle, emiatt elhatározta, hogy Amerikában próbál szerencsét. Egy William Schlumberger nevű francia sakkjátékost is magával vitt, aki szinte verhetetlennek bizonyult a sakkozó török belsejében. Éveken át, kisebb-nagyobb szünetekkel bemutatókat tartottak az Egyesült Államokban, még Edgar Allan Poe jeles író és költő is látta játszani a gépet és erről egy tanulmányt is publikált 1836-ban. Következtetései ugyan nem bizonyultak helytállóknak, de talán a legismertebb írás a sakkozó törökről.

Mälzel 1836-ban úgy döntött, hogy Kubába hajózik a géppel és Schlumbergerrel. Havannában azonban a sakkozó sárgalázban elhunyt, ezért a tulajdonos visszament az Egyesült Államokba. Egy évvel később ismét Kubába látogatott, de a visszafelé vezető úton váratlanul elhunyt és a szerkezetre a kikötésig a hajó kapitánya vigyázott. A sakkozó törököt végül Mälzel barátja , John Ohl szerezte meg és miután nem sikerült árverésen értékesítenie, az aukción maga tett le 400 dollárt és így a tulajdonába került.

Edgar Allan Poe volt az, aki meggyőzte személyi orvosát, John Kersley Mitchellt, hogy vásárolja meg a szerkezetet. Az orvos végül ráállt, még egy éttermet is nyitott, hogy ott a sakkozó törököt mutogassa. Később a berendezést odaajándékozta a philadelphiai Kínai Múzeumnak, ahonnan időnként nyilvános bemutatóra vitték, majd végleg az egyik zugban helyezték el. 1854. július 5-én nagy tűz tört ki Philadelphiában és a lángok elérték a Kínai Múzeumot is, ahol a sakkozó török elégett. John Mitchell később azt állította, hogy hallani vélte a sakkozó török utolsó szavait: échec, échec (sakk, sakk). 

A szerkezet ugyan a lángok martalékává vált, de még évtizedekkel később is sok ember képzeletét megmozgatta. Számos cikk, tanulmány jelent meg róla, ezek további részletekkel gyarapították a berendezéssel kapcsolatos ismereteket. Irodalmi alkotások és filmek is születtek, amelyekben valamiképpen szerepet kapott Kempelen masinája. Új szerkezeteket is gyártottak a sakkozó török nyomán, valódi automatákat és természetesen a számítógépek korszakában már mindenki játszhat a sakkozó gépek ellen izgalmas partikat.