Istent szolgálta, az egyház múltját kutatta
A magyarországi tudománytörténet számos kiemelkedő tudós papot tart számon. Egy külföldi utazó valamikor a 18. század végén némi iróniával jegyezte meg: ebben az országban csak a papok művelik a tudományt, ezért van olyan tömjénfüst szaga.
Aligha tudhatta, hogy a tehetséges, de szegény családból származó ifjak a tudományokhoz szinte kizárólag a papi pályán haladva tudtak eljutni, és ha még azt is sejtette volna, hogy hányan váltak később pályaelhagyókká, talán jobban meggondolta volna, mit jegyez le hevenyészett naplójában.
Mostani történetünk hőse, Kollányi Ferenc önként választotta a lelkészi hivatást, de Isten szolgájaként a tudományok művelésében is jeleskedett.
Komáromszentpéteren látta meg a napvilágot 1863. április 29-én. Édesapja, Kollányi Károly a falu jegyzője volt, írástudó ember, aki taníttatta a fiát, és Komáromba küldte gimnáziumba. Innen Esztergomba került, ahol érettségizett, majd Nagyszombatban elvégezte a teológiát. Pappá szentelését követően 1885-ben Rimócon lett segédlelkész. Két évvel később Ipolyságon szolgált egy esztendőt, majd 1888-ban Esztergomba került, ahol előbb az érseki városrészben, a Vízivárosban, majd 1890-től a királyi városrészben, Esztergom-Belvárosban töltött be lelkészi hivatalt. 1893-ban és 1897-ben a Magyar Történeti Intézet felkérésére Rómában és Olaszország több városában levéltári kutatásokat folytatott.
Esztergomban kezdett foglalkozni egyháztörténettel és egyházjoggal, s különösen a középkori viszonyok kutatójaként vívott ki elismerést a szakmai körökben.
A katolikus egyháznak a magyar államalapítást követően az uralkodók különböző birtokokat adományoztak, emellett számos jogosultsággal is felruházták. Ezek az idő múlásával vagy bővültek, vagy módosultak, ezért az utókornak sok kutatási témát kínáltak. Kollányi első terjedelmes munkájában emléket állított Oláh Miklós esztergomi érseknek, aki a török elől menekülve Nagyszombatba volt kénytelen áthelyezni hivatalát. Második könyvében az esztergomi érsekség pizetumjogáról értekezett.
A pizetumról ma már csak a beavatottak tudnak. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen első királyaink idejében kapta meg az esztergomi érsek azt a kiváltságot, hogy a pénzverés során ellenőrző szerepe volt, és dénáronként egy nehezék ezüst illette meg. Emellett kizárólagos joga volt őrizni a veretmintákat. Később a pizetumjog hol bővült, hol átmenetileg meg is szűnt.
Kollányi következő munkáiban az alsó papság, majd a főpapság végrendelkezési jogának történetét foglalta össze.
Összeállított egy 600 oldalas könyvet az 1100 és 1900 között működött esztergomi kanonokokról, megírta az Országos Széchényi Könyvtár 100 éves történetét az alapítástól 1902-ig, később társszerzőként közreműködött a Bibliotheca Corvina című kiadvány megírásában.
Papi szolgálata mellett 1893 és 1906 között a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának is munkatársa, 1902-től igazgatóőre volt.
1906-ban a hiteles helyek levéltárainak országos főfelügyeletével bízták meg, és ezt a feladatát öt évig látta el. 1911-től nagyváradi kanonokként tevékenykedett, miközben a Magyar Nemzeti Múzeum tiszteletbeli osztályigazgatójává is kinevezték, de ettől fogva már komolyabb tudományos munkát nem végzett. A Magyar Tudományos Akadémia 1903-ban levelező tagjává választotta, 1924-ben lett rendes tag. A Szent István Akadémia 1916-ban hívta meg tagjai közé. Két nappal 70. születésnapját követően, 1933. május 1-jén hunyt el Budapesten.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/19. számában.
