Homoksivatagok tudós vándora - 75 éve hunyt el Stein Aurél
A 19. században új irányt vett a felfedező expedíciók motivációja. Míg korábban az európai országok utazói elsősorban kormányaik gyarmatosító szándékait igyekeztek valóra váltani, ebben az időben előtérbe kerültek a tudományos célkitűzések. Régészek, zoológusok, botanikusok, geológusok, néprajzkutatók, nyelvészek és megannyi más szakterület művelői keltek útra, hogy az addig feltáratlan vagy teljesen ismeretlen térségeket tanulmányozzák és gyarapítsák ismereteinket.
Stein Márk Aurél 1862. november 26-án Pesten látta meg a napvilágot. Zsidó származású szülei, Stein Náthán és Hirschler Anna gyökerei a Felvidékre nyúltak, és amikor harmadik gyermeküknek életet adtak, már közel jártak 50. életévükhöz, hiszen ekkor Teréz lányuk 21, Ernő fiuk pedig 19 éves volt. (Teréz viszonylag korán, 41 évesen halt meg tífuszban, Londonban élő lányát később Stein Aurél szinte a saját gyermekének tekintette, miután agglegény maradt és nem tudunk semmilyen szerelmi viszonyáról sem.) A Stein-házaspár a legkisebb fiút evangélikusnak kereszteltette és a nagy római császár, Marcus Aurelius nyomán adtak neki két keresztnevet. Stein Náthán kereskedő volt, de több vállalkozása is balul ütött ki, így Aurél születésekor már csak azért tudtak tisztességes körülmények között élni, mert sógora, a pozsonyi születésű Hirschler Ignác (1823-1891) – aki korának egyik legjelentősebb magyarországi szemgyógyásza volt – anyagilag támogatta húga családját. Ez az ifjú Aurél további sorsát is alapvetően meghatározta, hiszen a nagybácsi pénze, valamint kiváló kapcsolatai révén szinte problémamentesen tudott előrehaladni tanulmányaiban. De Ernő bátyja is kötelességének érezte, hogy idős szüleiről és tehetséges öccséről gondoskodjék. Az ő döntése volt, hogy Aurél gimnáziumi tanulmányait 1873-tól Németországban, Drezdában folytassa, miután befejezte a lipótvárosi elemi iskolát, és elvégezte a budapesti piarista gimnázium első két évfolyamát. Ernő bátyja nem volt túlságosan magyar érzelmű, inkább a német kultúra és szellemiség vonzásában élt, és ezt szerette volna átplántálni öccsébe is, akinek német tudását sem tartotta kielégítőnek, ezért szorgalmazta a németországi középiskolai stúdiumokat. A hatodik évfolyamot elvégezve azonban Hirschler Ignác úgy látta, hogy Aurél unokaöccse túlságosan magányos az idegen környezetben, ezért hazahívták a fiút, aki a gimnázium utolsó két évfolyamát ismét Budapesten végezte el, de most már az evangélikus főgimnáziumban. Többen tévesen ezt az intézményt a nagyhírű (Nobel-díjasokat is nevelő) fasori gimnáziummal azonosítják, de az csak jóval később, ennek a gimnáziumnak mintegy a jogutódjaként alakult meg.
Három évtizeden át (1853-1883 között) volt az iskola felügyelője a felvidéki Nagyszalókon született Hunfalvy Pál (1810-1891) nyelvész, aki a keleti nyelvekkel és kultúrákkal is foglalkozott, bár elsősorban az őstörténet volt a kedvenc terepe. Bár nem tanította, de ismerte Stein Aurélt és minden bizonnyal hasznos tanácsokkal és ismeretekkel látta őt el a keleti kultúrákkal kapcsolatban. Stein már híres tudósként sem feledkezett el egykori alma materéről és rendszeresen megküldte magyarul megjelent műveit az intézménynek.
A keleti kultúrák és főleg a szanszkrit nyelv iránti érdeklődése meghatározta egyetemi tanulmányainak a szakirányát is. 1879-ben a bécsi egyetemre iratkozott be, ahol egy éven át mindenekelőtt a szanszkrit nyelvvel ismerkedett. Innen – már a magyar kormány ösztöndíjával – Lipcsébe ment, majd 1883-ban Tübingenben doktorált. 1884-1885-ben 10 hónapot Oxfordban és Londonban töltött, ahol az óperzsa irodalommal és régészettel foglalkozott, majd angliai tanulmányait megszakítva egyéves katonai szolgálatát a budapesti Ludovika Akadémián töltötte, ahol elsősorban a térképészetben mélyedt el. Évtizedekkel később is hálával emlékezett Kuess Károly századosra, aki a kartográfiát és a tereptant oktatta, ezeknek az ismereteknek ugyanis nagy hasznát látta belső-ázsiai expedíciói során. De magáról a tisztképzőről sem feledkezett meg a későbbiekben, amit számos levélváltás is tanúsít Stein és a Ludovika Akadémia parancsnokai között.
Az önkéntes katonai szolgálat befejeztével Stein végleg útra kelt és a következő évtizedekben csupán látogatóként, illetve különböző előadások megtartása céljából kereste fel Magyarországot. Először befejezte oxfordi, cambridge-i és londoni tanulmányait, amelyet a katonai szolgálat miatt szakított meg. Ebben az időben tartotta meg első figyelmet keltő előadását a bécsi nemzetközi orientalisztikai kongresszuson (ez a Hindukussal és a Pamírrel foglalkozó perzsa földrajzi szakirodalomról szólt). Londonban ismerkedett meg a felvidéki születésű Duka Tivadar (1825-1908) orvossal (Kőrösi Csoma Sándor első életrajzának írójával), aki évtizedeken át tevékenykedett Indiában és sok hasznos tanáccsal látta el az ifjú tudóst. 1887 decemberében maga is útra kelt a brit gyarmatbirodalom gyöngyszemének tartott országba. Laboréban, India egyik legjelentősebb egyetemi és tudományos központjában kezdte meg ottani tevékenységét: 1888. február 2-tól ő lett a Punjab University Oriental College igazgató-tanára és az egyetemi hivatal igazgatója. Ez a kettős feladatkör sok elfoglaltsággal járt, ezért jobbára a szünidőben tudott a tudományos kutatással foglalkozni. Ekkor járt először Kasmírban és rögtön kinézte magának a Srinagartól 15 mérföldnyire északra, a 3300 m tengerszint feletti magasságban fekvő Mohand Margot, ahol egy sátortábort rendezett be magának és a későbbi években is szívesen vonult vissza „kedves alpesi tanyájára” pihenni, a felgyűjtött anyagot feldolgozni, és persze könyveinek egy részét is itt vetette papírra.
Indiai éveinek első időszakában szanszkrit irodalommal foglalkozott, különböző kéziratokat gyűjtött és előkészítette a kasmíri királyi udvarban a 12. században működött Rajatarangini tudós-költő nyolckötetes, Kasmír történetét feldolgozó művének kritikai kiadását, illetve angol fordítását. Ez 1892-ben jelent meg. A következő évben látott napvilágot a kabuli uralkodók történetéről írt német nyelvű dolgozata, majd több kasmíri szanszkrit szöveg katalógusa. 1896-ban egy kasmíri mesemondónál gyűjtött meséket és népdalokat, ezek 30 évvel később jelentek meg egy kiadványban.
Már ebben az időben eljutott olyan helyekre is, ahol 2300 évvel korábban a makedón világhódító, Nagy Sándor is megfordult seregeivel. Később tudományos programjának fontos fejezete lesz majd a nagy ókori hadvezér indiai tevékenységének nyomon követése, illetve a hellén és a buddhista kultúra kölcsönhatásának vizsgálata.
Stein Aurél három nagy tudományos expedíciót szervezett. Ezek az utak sokszor nagyon kietlen területeken vezettek, ennek ellenére mindenki épségben visszatért, és a minden részletre gondosan ügyelő tudósnak köszönhetően sosem fordult elő az, hogy víz vagy élelem nélkül maradtak, vagy hogy eltévedtek volna. Ezeken az utakon a Ludovika Akadémián szerzett kartográfiai és tereptani ismereteit jól kamatoztatta és a mellé beosztott térképészeket is szakszerűen tudta irányítani. Számos, addig fehér foltnak számító területről készített térképet, ezek közül sok nem is került publikálásra, mert a brit hadsereg titkosította őket. Egyébként róla is elterjedt az a vélekedés, hogy a tudományos kutatómunkája inkább csak fedőtevékenység, valójában hírszerző feladatokat lát el. Ez nyilván badarság, hiszen száznál is több tudományos dolgozatot és tucatnyi könyvet publikált, amelyek híven tükrözik egyrészt alapos szakmai felkészültségét, másrészt a kutatói elszántságát. Természetesen nem zárható ki az, hogy felfedezéseit az Indiában állomásozó brit hadsereg is hasznosította, elvégre minden információ, amely a nehezen megközelíthető vidékekről származott, stratégiai fontosságú lehetett.
Az első expedíció 1900 májusában indult Khotan és Kelet-Turkesztán feltérképezésére. A szükséges anyagiakat azzal érvelve sikerült megszereznie, hogy a térség iránt az oroszok is élénken érdeklődnek és Sven Hedin (1865-1952) svéd földrajztudós, sinológus és utazó is tervezi visszatérését korábbi kutatásai helyszínére. A közel másfél évig tartó expedíció nagyon nehéz terepen: magas hegyekkel körbezárt sivatagos vidékeken vezetett, ahol az egykori oázisoknál folytatott régészeti ásatásokat és végzett térképészeti felméréseket. A vidéknek az adott különös jelentőséget, hogy erre vezetett a kínai selyemút egyik ága, de különböző ősi kultúrák emlékeinek is a lelőhelye volt. Az első expedíció eredményeiről először 1902-ben a hamburgi orientalista kongresszuson számolt be, majd könyvet is írt a szélesebb nyilvánosság számára. Ez magyarul Halász Gyula fordításában 1908-ban jelent meg Homokba temetett városok címmel.
Az 1906-1908 között végrehajtott második expedíció során sikerült a legnagyobb felfedezést tennie. Csapatával Észak-Indiából elindulva az egykori Gandarán végighaladva Kasgáron és Khotánon át eljutott a níjai romterületre, majd egyik pártfogója, Lóczy Lajos (1849-1920) útmutatása nyomán felkereste a Takla-Makán-sivatag északkeleti részén található Tunhuangot, az Ezer Buddha barlangrendszert. A meredek homokkő falba vájt gyönyörű falfestményekkel díszített sziklaüregek megérdemelték a kutató régész figyelmét. Közel ötszáz üreg helyezkedik el egymás mellett és fölött a sziklafalban, amely ettől olyan látványt kelt, mint egy méhkaptár. Itt egy kínai szerzetest sikerült „megvesztegetnie”, aki megengedte neki, hogy tanulmányozza a barlangok freskóit, illetve az ott elhelyezett tekercseket és kéziratokat. Itt bukkant rá a világ legősibbnek tartott nyomtatott könyvére (a bejegyzés szerint i. sz. 868. május 11-én fadúcos eljárással készült), amely Gyémánt Szútra néven ismert a szakirodalomban. Stein ekkor több ezer darab kéziratot, selyemre festett képet is magával vitt, amit évtizedekkel később a kínai hatóságok műkincsrablásnak minősítettek, jóllehet azt ők is elismerték, hogy ha nem Stein Aurél bukkan rájuk, akkor nagy valószínűséggel örökre nyomuk veszett volna.
A sikeres kutatómunka gyümölcseként elnyerte a legrangosabb földrajzi kitüntetést, a brit Királyi Földrajzi Társaság arany kutatói érmét, az oxfordi, majd pedig a cambridge-i egyetem is díszdoktori címet adományozott neki. Később a király lovaggá ütötte és így jogot szerzett arra, hogy Sir Aurel Steinként írják a nevét. 1909-ben a Magyar Földrajzi Társaság vendégeként Budapesten is előadást tartott felfedezéseiről és utazásairól. Egy könyvben a nagyközönség számára részletesen is összefoglalta a 2. expedíció eseményeit. Ez a műve magyarul Romvárosok Ázsia sivatagjaiban címmel látott napvilágot. A 2. expedíció eredményeinek tudományos feldolgozása öt kötetben viszont tíz évvel később, 1921-ben jelent meg Seringia címmel.
Munkáját nemcsak a nehéz terep, a viszontagságos éghajlati viszonyok, hanem a hamisítók és a semmitől vissza nem riadó valódi műkincsrablók is nehezítették. Egy ízben bosszúsan állapította meg, hogy heteket töltött egy hamisító által kitalált szöveg megfejtésével, mire kiderült a turpisság.
A harmadik expedíciójára 1913-1916 között került sor. Az útvonala a kínai selyem úton, Turkesztánon, a Pamír hegységen át vezetett és ismét érintette a Takla-Makán-sivatagot és a Góbi-sivatagot is. Számos olyan helyen megfordult, ahol korábban európai ember még nem járt, sok értékes buddhista kéziratot sikerült összegyűjtenie, de kiásott számos használati tárgyat is, amelyet a kínai helyőrségek katonái hagytak hátra még az i. sz. 4-5. századból. Hogy mennyire nem volt veszélytelen Stein Aurél vállalkozása, azt két esettel is bizonyíthatjuk. A 2. expedíció során lefagytak a lábujjai, ezeket amputálni kellett. A 3. expedícióján elesett a lovával és az állat teljes súlyával az egyik combját nyomta meg. Attól fogva arra a lábára bicegett. Ez a leghosszabb (18 000 km) expedíció sok érdekes régészeti leletet hozott a felszínre a különböző romok alól, illetve a temetőkből, ahol még ételmaradványokra is bukkantak, amiből következtetni lehetett arra, hogyan élhettek a térség lakói az i. sz. 6-7. században. A harmadik expedíció tudományos feldolgozása Innermost Asia címmel 1928-ban látott napvilágot.
Stein Aurél 1910-től az Északnyugati Határtartomány régészeti főfelügyelője és a Pesavari Múzeum tiszteletbeli kurátora volt. 1917-től, hivatalos nyugdíjba vonulását követően munkaviszonyát „különleges szolgálat” címén könyvei megírása és a harmadik expedíció leleteinek feldolgozása érdekében 1928-ig meghosszabbították, s csak ezután vonult vissza véglegesen. Ez alatt számos kisebb-nagyobb kutatóutakat tett, elsősorban Nagy Sándor hadjáratának és jelentősebb csatáinak nyomait kutatta. 1929-ben a magyar olvasók is betekintést nyerhettek ezekbe a kutatásokba Nagy Sándor nyomában Indiába c. könyve jóvoltából. És ha már magyarul megjelent műveiről esett szó, a teljesség igénye nélkül említsünk meg néhány további munkát is: Közép-ázsiai utam (1906-1908); Ősi ösvényeken Ázsiában (1935); Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajzi és újabb kutató-utazások világában (1935).
1930-ban egy amerikai alapítvány jelentős anyagi támogatásával megszervezte és elindította Kínába tervezett negyedik expedícióját is, ez azonban kurtán-furcsán hamar véget ért. A kínai belpolitikai viszonyok átalakulása miatt egyre nagyobb ellenszenvvel viseltettek a külföldiekkel szemben, sőt Stein Aurélt már évek óta azzal gyanúsították, hogy módszeresen kifosztja a különböző emlékhelyeket és ásatásokat, ezért gyakorlatilag nemkívánatos személlyé vált és az előzetes terveiben szereplő helyszínekre sem engedték eljutni. Ez a kudarc elkeserítette ugyan, de nem gátolta meg őt az addig összegyűjtött anyag tudományos feldolgozásában és az eredmények publikálásában.
Évtizedeken át készült egy nagyobb afganisztáni expedícióra is, de ennek a lehetősége csak 80 éves korában adatott meg számára. 1943 őszén el is utazott Kabulba, hogy előkészítse az expedíciót, de egy alkalommal megfázott és két hét múlva, 1943. október 28-án, 75 esztendeje elhunyt. Az afgán főváros keresztény temetőjében helyezték örök nyugalomra. Könyvei jelentős részét és a tulajdonában lévő dokumentumokat a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta, ezek azonban csak 1957-ben érkeztek meg Budapestre.
