Egy nemzet emelte fel a fejét

Abban a korban nem volt televízió, rádió és internet, hanem az emberek – különösen téli estéken – beszélgettek, hallgatták az idősebbeket, akik a múltról beszéltek. E beszélgetések alkalmával nyilván felmerült, mi miért vagyunk kevesebbek, mint más nemzetek? Miért sínylődik országunk rabszolgaként idegen hatalom jármában? 

A jogot tudók – jogászokból állt már akkor is az országgyűlés – szintén nem értették, nem érthették, hogy a Kárpát-medence miért olcsó nyersanyagforrás, miért piac, méghozzá olyan piac, ahol mindent drágábban lehet eladni, mint máshol. A magyarok és minden itt élő nemzetiség tagjai pedig mi okból másod, sőt, harmadrendűek a birodalomban, amelynek területe nagyobb részét adják, és lakosságának majdnem a felét is?

Jogilag ezt az alávetett szerepet hogyan lehet fenntartani, amikor például Mária Terézia nem volt német-római császár, hanem magyar királynő volt, vagy I. Ferenc is magyar királyként üzent hadat a forradalmi Franciaországnak! Akkor miért van elfeledtetve a magyar név, és miért csak „boldog Ausztriát” emlegetnek?! Ezernyi indulat fortyogott a magyarokban már generációk óta. 

V. Ferdinánd és tanácsadó köre látta, hogy a közép-európai birodalmat gazdasági és nemzetiségi problémák fenyegetik, amelyeket a helyi feudális uralkodó osztály segítsége nélkül nem lesznek képesek megoldani. Arról már nem is szólva, hogy a Habsburgok magyar királyként igyekeztek vigyázni arra a látszatra, hogy a magyar nemzetet nyomorító intézkedéseik jogi formába öltöztetője a magyar országgyűlés legyen, végrehajtói pedig sok esetben a magyar vármegyei nemesség. Csakhogy ez a nemesség nem volt annyira sem esztelen, sem lelketlen, mint amilyennek az a bizonyos negyven év történetírása be szerette volna mutatni.

A nemesség – arisztokraták és főpapok a felsőtáblán; a vármegyék küldöttei, maguk is nemesek pedig az alsótáblán – nagyon jól tudták, és tapasztalták, hogy egy-egy ilyen országgyűlés az alkudozások színhelye. (Az országgyűléseket nem meghatározott időszakokra hívták össze, hanem a király hívatta össze egy-egy probléma megoldására.) 

Amikor a király 1847. november 12-ére Pozsonyba összehívta az országgyűlést, minden kortárs érezhette, nagy viták várhatók. Vitára adott okot a helyszín is, hiszen azt 1527-től 1686-ig mindenki megértette, hogy Budára, vagy Pestre miért nem lehet országgyűlést összehívni, vagy a hagyományos Rákos mezejére, viszont a török már ekkor másfél évszázada nem fenyegetett az ország közepén. Igaz, Pozsony – a török-kor miatti koronázó város – még nem Bratislava, Prešporok, vagy Prešporek volt, hanem az a város, amit a sok német iparos és kereskedő inkább Pressburgnak nevezett. De a magyar Alföld és az egyre magyarabbá váló Pest-Buda forrongó indulataitól távol esett. 

A nép azonban a nemességtől és a nemesi országgyűléstől függetlenül öntudatára ébredt. Elsősorban lánglelkű költőink, íróink, zeneszerzőink és színművészeink hatására, akiknek az üzenetét azért tudta befogadni a nép, mert a falusi értelmiség, a papok és tanítók, a nemzettudatú jegyzők erősítették az öntudatot. Otthon a kocsmában és a templomból jövet is erősítették egymásban az indulatot, viszont amikor a nagy országos vásárra Pesten összejöttek, rádöbbentek, a nép mindenhol azt akarja, mint ők! Ez a nagy, az egész országot megmozgató vásár a József-napi vásár volt, és napja hagyományosan március 19-e.

Közben az országgyűlés folyt, ahogyan szokott: szónokoltak a képviselők – önmaguknak. Bár néhány újság és néhány kézzel írt és terjesztett levél, vagy a szájhagyomány több képviselő nevét is szárnyra kapta a beszédeivel együtt. Így gróf Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, gróf Széchenyi István, Szemere Bertalan és báró Eötvös József neve is közszájon forgott.

A nemesi országgyűlés – amelyet a király néhány osztrák politikus javaslatára – fel kívánt már oszlatni, olyan törvénycikkeket kívánt elfogadni, amelyekre felfigyelt az egész ország. Méghozzá forradalmian. Olyasmi készült, amikor az ember nem önmagáért emel szót, kiált és tesz, hanem a nemzet egészéért, embertársaiért! 

Kívánt tehát, nem kért, hanem akart, erősen akart. Hogy értsen belőle a hatalom, ez már követelés! Mintegy alcímként ott van, hogy „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” És valóban: elég a 12 pontot végigolvasni, kitűnik a törvény előtti egyenlőség és alkotmány biztosította szabadság eszménye, együtt a népek-nemzetek közötti testvéri egyetértéssel. A francia forradalom 1789-ben, vagy 1848-ban, ahogyan a német, az olasz és cseh mind-mind más nemzetek ellen gyújtott, a magyar egyedüliként testvéri kezet nyújtott. 

A József-napi vásárra az akkori királyság egész területéről jöttek árusok és vevők, sőt Csehországból, az itáliai tartományokból és török földről egyaránt. Így csehek, morvák, szlovákok, ruszinok és itáliaiak egyaránt vihették hírét a dicsőséges magyar forradalomnak, amely békét, szabadságot és egyetértést kívánt.

Épeszű ember ellene mondhat ennek? Ráadásul az áprilisi törvények is ekkor jutottak el sokakhoz: a jobbágyfelszabadítás! Szabad földműves a Kárpát-medencében mindenki, ki eddig megalázott jobbágy volt! Minden magyar, szlovák, ruszin, román és más felemelhette fejét, szabadon! Sőt, a zsidó vallás egyenjogúsításáról is szóltak.

Szekeresek százai és ezrei mentek minden égtáj felé a forrongó és lelkes napok múltával. Volt, aki dunai gőzösön vagy a már beindult vasúton utazott. Egyes nemzetiségi vezetők látták a közös célt, és el ne felejtsük, hogy a magyar vezetők egy része is nemzetiségi volt. Egész nemzettestek álltak fel, együtt a magyarral vállalva az élet-halál harcot a szabadságküzdelemben. A magyar hadseregben ezrek és tízezrek voltak szlovák, ruszin, német-sváb nemzetiségűek a sokat hangsúlyozott néhány száz lengyel mellett. 

Nélkülük, a Magyar Szent Korona Országának népei nélkül, nem történhetett volna meg a márciusi forradalom, sem pedig az azt követő szabadságharc, amelyben csoda történt. A semmiből lett hadserege, önálló ország lett, amely egy évig állt ellent a világ akkori két meghatározó hatalmának, a Habsburg és az Orosz Birodalomnak.  

Ez a csoda nem valósulhatott volna meg 1848. március 15-e eseményei nélkül, amikor a nemzet felemelte fejét, öntudatosan, de senkit nem sértve, hanem karját nyújtva, világgá kiáltotta, hogy él itt a magyar, amely más népekkel azonos jogokat akar!

Ezt tették őseink, legyünk büszkék rájuk! Nemzetünk történelmének – nemzetünk életrajzának – ezért fontos eseménye március 15-e. Okuljunk belőle, bármi is történik, merjük felemelni a fejünk. Magyarként!

Megjelent a Magyar7 2023/11.számában.