Egy magyar csillagász Prágában – 105 éve hunyt el Weinek László
A régebbi cseh–magyar tudományos kapcsolatok érdekes fejezete volt egy magyarországi születésű csillagász, Weinek László (1848–1913) 30 éves prágai működése, amelyről legfeljebb a csillagászat történetével foglalkozó kutatók és a tájékozottabb laikusok szűk köre tud. A következőkben megkísérlem legalább vázlatosan bemutatni ennek a kiváló megfigyelő tudósnak az életútját.
Weinek László 1848. február 23-án született Budán egy német nemzetiségű közhivatalnok, Josef Weinek és Johanna nevű felesége negyedik gyermekeként. A budai Egyetemi Gimnáziumban kiváló eredménnyel érettségizett, majd Bécsben folytatta egyetemi tanulmányait (1865–1869). Itt Karl Ludwig von Littrow (1811–1877) jeles osztrák csillagász, az új bécsi csillagvizsgáló megépíttetője vezette be az asztronómia rejtelmeibe. Matematika–fizika tanári oklevelet szerzett, majd 1870-ben fizikából doktorált. Közben volt egy rövid kitérő is az életében, amikor Gödöllő közelében a felsőszemerédi előnevű, de egyébként bécsi születésű gróf Wilczek Henrik kamarás, felsőházi tag családjában vállalt nevelői megbízatást. Nem sokkal később az akkori kultuszminiszter, Eötvös József ösztöndíja lehetővé tette számára, hogy másfél szemeszteren át Berlinben és Lipcsében képezze tovább magát. Itt kora híres német csillagászaival került közelebbi kapcsolatba, pl. Karl Christian Bruhnsszal (1830–1881), a lipcsei csillagvizsgáló igazgatójával és Hugo Seeliger (1849–1924) kozmológussal. Bruhns az idő tájt a Szászországban folyó földmérési munkákat is irányította, ezért Weinek László belekóstolhatott a geodézia tudományába, aminek évekkel később a pólusok mozgását vizsgálva nagy hasznát vette.
Ezekben az években egy viszonylag nem nagy múltra visszatekintő, a csillagászatban szárnyait próbálgató technikával, az asztrofotózással ismerkedett. 1873-ban Münchenben értesült arról, hogy mint a geodéziában is járatos csillagászt jelölték az egyik német expedíció tagjának, amely az 1874. december 9-én esedékes Vénusz-átvonulást volt hivatott megfigyelni. A Vénusz átvonulása a Nap korongja előtt ma már csillagászati szempontból nem különösebben izgalmas tünemény, de régebben ennek a pontos megfigyelése kiindulási adatokat szolgáltatott a Nap–Föld-távolság kiszámításához.
Számos ország indított ekkoriban összesen több mint 60 expedíciót a jelenség megfigyelésére, Németország egymaga hatot. Az egyik legdélebbi célpont a Kerguelen szigetcsoport volt, amely ha még nincs is az Antarktisz közvetlen szomszédságában, de nem nevezhető valami kies helynek, és már odajutni sem volt egyszerű. A Kerguelen-szigetek valahol félúton fekszenek Fokváros és az Antarktisz északi kiszögellése között, tehát még viszonylag rövid idő alatt elérhetők. Ma már alaposan feltárták a mintegy 400 kisebb-nagyobb szigetből álló, 7215 km2 együttes kiterjedésű vulkanikus eredetű szigetcsoportot, amelynek térképe alapján azonnal szembetűnik, mennyire tagolt a partvonala. Akkoriban azonban még nem sokat tudtak az ott uralkodó természeti viszonyokról. Az egyre erősödő és ambiciózus „ifjú” bismarcki Németország minden téren igyekezett megmutatni lehetőségeit, ezért egy angol és egy amerikai (USA) kutatócsoport mellett saját expedíciót is szervezett az Indiai-óceán déli térségeibe. Természetesen döntő szempont volt az is, hogy a csillagászati esemény – derült idő esetén – folyamatosan követhető legyen az elejétől fogva és minden fontos adatot feljegyezhessenek. Ez itt adott volt.
Az expedíció a Gazelle nevű gyorshajó fedélzetén 1874. június 21-én hagyta el a kieli kikötőt és útra kelt a Kerguelen-szigetek felé. Az út során felkeresték Madeira szigetét, aztán partra szálltak Libériában és Kongóban is, közben szenet vételeztek az akkoriban angol haditengerészeti támaszpontként szolgáló Ascension-szigeten. A Kerguelen-szigeteket először 1874. október 21-én pillantották meg, de csak öt nappal később, október 26-án tudtak kikötni a nagy vihar elcsendesedésével. Weinek 1887-ben közreadott kétrészes összefoglalójában leírja azt az ideiglenes megfigyelőhelyet, ahonnan az észleléseket végezték:
Szerencsére az égiek kegyeikbe fogadták őket, így 1874. december 9-én meg tudták figyelni a Vénusz átvonulását. Weinek Lászlóék végül 1875. február 5-én, miután egy búcsúkirándulást tettek a sziget túlsó részén, felszedték a horgonyt és elindultak hazafelé. Emléküket a szigeteken nemcsak egy általuk épített meteorológiai állomás, néhány sziklába vésett magasságmérési adat őrzi, hanem számos földrajzi név is.
A lipcsei csillagvizsgálóban betöltött állásától is megfosztották azt követően, hogy annak igazgatója, Karl Christian Bruhns – aki Weinek jó barátja is volt – 51 éves korában váratlanul elhunyt és utóda, Heinrich Bruns (1848–1919) – feltehetően konkurenciát is látva benne – már nem tartott igényt a magyar csillagász munkájára és távozásra kényszerítette. Ezen még az a tény sem változtatott, hogy Weineket 1879-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává fogadta.
Rövid ideig Basilius von Engelhardt báró drezdai magáncsillagdájában dolgozott és itt figyelte meg az 1882. december 6-i újabb Vénusz-átvonulást; igaz ennek csak az első fázisát láthatta, miután az esemény az ottani hosszúsági és szélességi körön a délutáni órákban kezdődött és jóval napnyugta után fejeződött be. Az 1882. esztendő azonban nem csak az újabb Vénusz-átvonulás miatt volt fontos Weinek számára, noha ekkor még aligha sejthette, hogy néhány, egymással egyébként nem összefüggő esemény milyen kihatással lesz további életére.
I. Ferenc József császár 1882. február 28-án kelt rendeletével egy régóta tartó – hol lappangva, hol nyíltan jelentkező – konfliktus végére tett pontot, amikor a prágai Károly-Ferdinánd Egyetemet két részre – német és cseh egyetemre osztotta. II. József császár 1781-ben a németet tette meg az oktatás nyelvévé, és attól kezdve az előadások nagy része ezen a nyelven folyt. A cseh nemzetiségű hallgatók azonban főleg az 1848/49-es forradalmi időszakot követően többször is szerették volna elérni, hogy a cseh nyelv egyenrangú oktatási nyelvvé váljon. Az uralkodó salamoninak is mondható döntése végső soron az egyetemi oktatás fellendülését eredményezte, mivel a két részre osztott intézménynek új épületekre volt szüksége és természetesen további oktatókat is foglalkoztatni kellett. Ráadásul ebben az évben hunyt el a prágai Clementinum Csillagvizsgálójának az igazgatója és a Károly-Ferdinánd Egyetem matematika- és csillagászprofesszora, Karl Hornstein (1824–1882), így a megüresedett helyre is megfelelő szakembert kellett találni. A választás végül Weinek Lászlóra esett, aki 1883. október 1-jén foglalta el az igazgatói posztot és a csillagászati katedrát a német egyetemen. Míg Hornstein inkább a csillagászat elméleti kérdéseivel foglalkozott, Weinek számára a távcsöves megfigyelés és a csillagászati fényképezés volt az elsődleges és e téren mindenképpen úttörő szerepet játszott. Weinek a következő években a prágai csillagdában végrehajtott néhány beruházást: újabb műszereket szerzett be, igyekezett csökkenteni a környező kémények füstjének zavaró hatását és korlátozni a gázvilágítást. Egy szétnyitható tetőszerkezetet is kialakíttatott a kényelmesebb megfigyelés céljából.
A magyar csillagászt azonban elsősorban a Hold felszínének vizsgálatával kapcsolatosan tartja számon a csillagászattörténet-írás. Már 1885-ben felhívta magára a figyelmet a Hold krátereiről készült nagyon kifejező rajzaival, ezek technikájáról és fontosságáról ugyancsak a Természettudományi Közlönyben jelentetett meg egy hosszabb dolgozatot. Ma már a korszerű műszaki berendezések, a Hold körül keringő szondák felvételei (és nemcsak álló-, hanem mozgóképei is) nagyon plasztikusan mutatják be a Hold terepviszonyait. De az idő tájt még mozgófilm sem volt, és már a távcsőhöz kapcsolódó óramű is nagy vívmánynak számított. Weinek részletesen kitér a már idézett tanulmányban arra, hogy mi mindenre kellett felkészülnie egy ilyen munkához. Először is vagy tucatnyi ceruzát kellett meghegyeznie, hogy a több óráig tartó megfigyelés és rajzolás közben a legalkalmasabbak mindig kéznél legyenek. Mivel sokszor huzamosabb ideig kellett a távcsőbe is bámulnia közben, már az ülőalkalmatosságot is ehhez kellett megválasztani, sőt a petróleumlámpát egy „észlelő” elektromos lámpással kellett felcserélni:
1887-ben két Hold-felvétel érkezett Prágába, Weinek Lászlónak címezve az Amerikai Egyesült Államokból. A feladó Edward Holden (1846–1914), a kaliforniai Mt. Hamiltonban található Lick Csillagvizsgáló igazgatója volt, aki a világ akkori legnagyobb (lencsés) távcsövével készített egy sorozatot a Föld égi kísérőjéről. Később további felvételeket is kapott, és nemcsak Kaliforniából, hanem Párizsból is, ezek alapján sok ezer órányi munkával Weinek megalkotta fő művét, a Hold felszínének első részletes atlaszát, amely 1897–1900 között tíz füzetben jelent meg nyomtatásban összesen 200 – A3 formátumú – lapon. A kiadás egy amerikai milliomosnő, Catherine Wolfe Bruce (1816–1900) 1000 dolláros támogatásából valósulhatott meg. Ezek a holdtájképek igen plasztikusak és minden esetben balról jobbra megvilágítva jelenítik meg a Holdnak a Földről látható felszíni alakzatait, elsősorban a krátereket és az egyéb domborzati elemeket. Egy-egy lap nyomdai előkészítése kb. 400 munkaórát vett igénybe, de Weinek emellett mintegy 316 levelet is írt Holdennek Amerikába. Ennek a Hold-atlasznak a készítési módját az 1960-as években ismét felelevenítették, amikor már űrszondák készítettek felvételeket Földünk égi kísérőjéről.
Weinek László magánéletéről viszonylag keveset tudunk. Igen barátságos és szerény ember hírében állt, és ideje jelentős részét a csillagászat kötötte le. Természetesen sok más dolog is érdekelte. A képzőművészetek iránti vonzalmáról rajzkészsége is tanúskodott, de a zenehallgatás is nagy örömet szerzett neki, és ennek köszönhetően ismerkedett meg Stephanie Bermann operaénekesnővel, akivel 1885 tavaszán házasságot kötött. Sajnos boldogságuk csak rövid ideig tartott, az énekesnő 1885. szeptember 13-án elhunyt. Weinek ezt követően már csak kizárólag a munkájának élt. A csillagászat professzoraként számos kiváló szakembert és tanárt nevelt. 1913 őszén váratlanul megbetegedett és alig két hét elteltével, 1913. november 12-én – 105 évvel ezelőtt – gyomorvérzésben elhunyt. A prágai Olšany temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékét a Kerguelen-szigeteken róla elnevezett öböl, illetve egy ágascsápú rákocska (vízibolha) mellett egy Hold-kráter és a 7114 Weinek nevű kisbolygó őrzi, amelyet 1986. november 29-én a Kleť-i csillagvizsgálóban Antonín Mrkos cseh csillagász fedezett fel.
