Egy főpap, aki műszaki berendezésekről álmodott
Az egyik nemzetközi, magyarul is beszélő ismeretterjesztő csatornán egy filmet láthattunk a 16. század második felében és a 17. század elején élt velencei Fausto Veranzio ejtőernyőjéről, amelynek rajzát egy könyvben hagyta az utókorra.
A film készítői néhány szakember közreműködésével megszerkesztették ezt az eszközt és kipróbálták. A kísérlet nem volt éppen veszélytelen, végül azonban a bátor ejtőernyős sikeresen földet ért, bár az utolsó ötven-száz méterhez már egy biztonsági ernyőt is igénybe vett. De ki is volt ez a Fausto Veranzio, akit bízvást tekinthetnénk a repülés egyik úttörőjének?
Valamikor a 16. század közepén, 1540–1551 között látta meg a napvilágot az Adriai-tenger partján fekvő dalmáciai városban, Šibenikben (magyar neve: Szebenikó), amely akkoriban a Velencei Köztársaság fennhatósága alatt állt, bár a történelem folyamán többször is a Magyar Királyság része volt. A nemesi család a 15. század kilencvenes éveiben a törökök elől Boszniából menekülve telepedett le itt és talán bosnyák gyökerű volt, de dalmáttá (horváttá) lett és a kisfiút Faust Vrančićként anyakönyvezték. Édesapja Mihal Vrančić kedvtelésből verseket írt, nagybátyja Antun Vrančić (1504–1573) főpapként és történetíróként ismert.
Az ő személyénél álljunk meg egy pillanatra, hiszen nem akárki volt. A magyar egyháztörténeti és művelődéstörténeti szakirodalomban Verancsics Antalként emlegetik, ami egyáltalán nem véletlen, hiszen fiatal korától a Magyar Királyságban élt és különböző egyházi méltóságokat viselt. 1526 után először a magyar királlyá választott Szapolyai János szolgálatában állt, később az ugyancsak magyar uralkodónak választott Ferdinánd császár híve lett és Oláh Miklós halála (1569) után ő lett az esztergomi érsek. De már ezt megelőzően is Pozsonyban élt és ebben az időben a Magyar Királyság akkori fővárosában vele lakott unokaöccse is, akit a magyar szakirodalom Verancsics Faustusként ismer.
Verancsics Antal széleskörű műveltségű tudós főpap volt, aki egyebek mellett császári követi minőségben több alkalommal is megfordult az Oszmán Birodalom fővárosában, Konstantinápolyban (Isztambulban), és számos történelmi művet hagyott az utókorra (egyebek mellett megírta Buda 1541-es ostromának és elestének történetét). Gyakran utazgatott Felső-Magyarországon és 1573. június 15-én Eperjesen hunyt el – tíz nappal azután, hogy átvette bíborosi kinevezését. Földi maradványait Nagyszombatba vitték, ahol a Szent Miklós székesegyházban temették el.
Verancsics Faustus tehetségére, jó nyelvérzékére humanista műveltségű nagybátyja figyelt fel. A fiatalember pozsonyi tartózkodása idején kapcsolatba lépett azzal a humanista értelmiségi körrel, amelynek olyan kiváló képviselői éltek ott, mint Radéczy István vagy Nicasius Ellebodius, és ez nagyon ösztönzőleg hatott szellemi érdeklődésére és fejlődésére. Verancsics Antal küldte őt 1568-ban a padovai egyetemre, ahol korábban maga is tanult. Akkoriban ez volt az egyik legkiválóbb európai univerzitás és a peregrináló magyarországi diákok kedvelt célpontja. Tanulmányait befejezve visszatért Pozsonyba, ahol rendezte időközben elhunyt nagybátyja iratait és megírta Verancsics Antal életrajzát is. Ezekben az években különböző hivatalokat és egyházi tisztségeket viselt. 1579 őszén kinevezték veszprémi várkapitánnyá és a Zala, Somogy és Győr vármegyei püspökség birtokainak kormányzójává.
1583-ban II. Rudolf császár királyi titkárává emelte és ekkoriban sok időt töltött a prágai udvarban is, ahol a császár környezetében európai hírű művészek és tudósok mellett különböző érdekes figurák is gyakorta felbukkantak: alkimisták, elmés szerkezetek készítői – és persze csalók is szép számban. Ebben a környezetben a sok minden iránt érdeklődő Verancsics szinte lubickolt, és talán nem alaptalanul feltételezzük, hogy a műszaki alkotások és a mérnöki ismeretek iránti érdeklődése is csehországi tartózkodása idején mélyült el. A titkári teendők azonban, amelyek diplomáciai megbízatásokkal, utazásokkal is jártak gyakran elszólították Prágából, és ez egy idő után már terhessé vált számára, így 1594-ben megvált a titkári funkciótól és Itáliában, Velencében telepedett le.
A döntésben valószínűleg az is szerepet játszhatott, hogy itt tervezte kiadni ötnyelvű (latin–olasz–német–dalmát–magyar) szótárát. Az 5400 alapszót tartalmazó mű 1595-ben jelent meg és újabb kiadásait még a későbbi korokban is gyakran forgatták. Verancsics Faustus ebben a munkájában megalapozta a magyar szavak egyfajta írásmódját is, egyebek mellett ő használta először a cz-t.
Velencében egy rendházban élt és elsősorban különböző filozófiai, egyháztörténeti és műszaki témájú könyveket, kéziratokat tanulmányozott, gyűjtögette az anyagot azokhoz a munkáihoz, amelyek révén neve mindmáig fennmaradt. Ezek a könyvek nem sokkal halála előtt jelentek meg, miután 1598-tól különböző egyházi tisztségeket viselt, és bár ezek jobbára formálisak voltak, hiszen például a csanádi püspökséget ténylegesen nem irányíthatta, mivel az akkoriban oszmán fennhatóság alatt állt, a hivatali teendők ennek dacára sok idejét lekötötték és csak azt követően, hogy II. Mátyás császár felmentette e formális tisztségek alól térhetett vissza 1609-ben Velencébe, ahol 1617. január 17-én elhunyt.
Ha lajstromba vesszük Verancsics Faustus írásait, először is a témák rendkívüli változatossága tűnik fel. A már említett ötnyelvű szótára mellett megírta horvát nyelven néhány szent szűz nő életét; ismeretes egy rövid latin nyelvű értekezése a szlávok történetéről. Olasz nyelvű emlékiratban foglalkozott a katolikus egyház helyzetével a törökök által megszállt magyarországi területeken; ebben a rövidebb lélegzetű írásban javaslatokat is tesz a pápának arra, hogyan segíthetné a szentatya és a római kúria az elnyomott magyarországi katolikusokat. 1616-ban adta ki Logica nova (Új logika) c. könyvét, amelynek minden bizonnyal volt egy korábbi változata is; ennek egy bizonyos Giusto Verace volt a szerzője, de sem a kiadás helye, sem az ideje nem szerepel a kötetben. Noha a Verace álnév, nem nehéz benne felismerni Verancsicsot, aki a végső változatban több dolgot már másként fogalmazott meg és értelmezett, nyilván abból is okulva, hogy más kortárs gondolkodók, mint pl. Giordano Bruno vagy Campanella a rövidebbet húzták az inkvizícióval szemben.
A végére hagytam Verancsics Faustus legfontosabb és valószínűleg legismertebb alkotását, amelynek a címe Machinae novae (Új gépek). Ez a nagyon érdekes munka több szempontból is egyedülálló. Már az a tény, hogy egy híján 50 ábrán szemlélteti a legújabb műszaki berendezéseket és építészeti javaslatokat – figyelemfelkeltő, de ezekhez öt nyelven: latinul, olaszul, spanyolul, franciául és németül írt ismertetőt és magyarázatot, ami abban az időben sem volt általános. Azt nem mindig lehet eldönteni, hogy mi az, ami saját felfedezése, találmánya vagy ötlete, és mi az, amit mások műveiből merített, de olykor külön megjegyzi, hogy az elképzelés tőle ered. Az tény, hogy pl. az ejtőernyő gondolata először Leonardo da Vincinél jelent meg, tudjuk viszont, hogy a zseniális művész és tudós soha sem készítette el ezt a szerkezetet, míg Verancsics Faustus megpróbálkozott vele, sőt találkoztam olyan megállapítással az egyik internetes oldalon, hogy halálát az a baleset okozta, amely az ejtőernyő kipróbálása során következett be. Mivel Verancsics élete utolsó éveiben sokat betegeskedett és halálakor legalább 67 éves lehetett, nehezen hihető, hogy maga próbálta volna ki az ejtőernyőt, sőt arról sincsenek megbízható ismereteink, hogy ezt az elmúlt évszázadokban bárki más megpróbálta volna. Ezen egyébként nem lehet különösebben csodálkozni, hiszen a rajz és a hozzá kapcsolódó szűkszavú leírás a „repülő emberről” (Homo volans) nem sok támpontot kínál: „Négy egyforma rúdon kifeszített négyszögletes vászon sarkaihoz erősített kötelek segítségével minden baj nélkül leszállhat az ember a földre a toronyból vagy más magas helyről. Mert ha ebben az időben szélcsend is van, a lezuhanó ember súlya szelet támaszt, ami a vásznat lelassítja, nehogy hirtelen essen le, hanem lassan érjen földet.”
Verancsics műszaki elképzelései és ötletei között számos olyan akad, amelyek az erőhatást kívánják megsokszorozni fogaskerekek, csigák és emelők olykor rafinált kombinálásával. Külön részt szentelt a malmoknak, ezek között szélenergiával, vízenergiával vagy állati (esetleg emberi) erővel működők egyaránt akadnak, de az akkoriban használatos megoldásokat tovább fejlesztve vagy átalakítva mutatja be. Hogy ezek mennyire voltak működőképesek, nehéz eldönteni, mert a szerző maga is inkább csak lehetőségként említi. Mindenesetre érdekes, hogy az árapály jelenségben rejlő energia hasznosítása is eszébe jutott, ahogy ez a következő idézetből is kiderül: „Kinek sikerült eddig a tengert megzabolázni, hogy malomköveket forgasson, mozgásával munkát végezzen? Mi magunk úgy gondoljuk, hogy ez megvalósítható lenne, ha nem is mindenütt, de a tengerszorosokban és elzárt helyeken mindenképpen. Csak azt kell szem előtt tartani, hogy ne nyílt és a hullámoknak kitett hely legyen. Van még más módja is annak, hogy miként hasznosíthatjuk a tenger erejét. Ásni kell egy tavat a part mentén abban a magasságban, ameddig a tenger vize áradáskor megemelkedik, s ha kiönt, a tavat megtölti, amikor viszont visszahúzódik, a tó vize a kivezető árkokat elárasztva, a malomköveket mozgásba hozza. Ez a módszer leghatásosabban az óceánnál alkalmazható, annak nagyobb dagálya és apálya miatt. Erre pedig a minap egy barátom hívta fel a figyelmemet.”
Verancsics munkájában különböző hídszerkezetekről is olvashatunk. Az általa vashídnak nevezett lánchíd leírása csupán néhány mondat: „Ezt a hidat azért nevezzük vashídnak, mert a folyó partjain épült két tornyot összekötő számos vasláncon függ. A tornyok arra is szolgálnak majd, hogy mint egy kapun, átengedjék vagy éppen visszatartsák az utazókat.”
Lehetne még bőven idézgetni ebből a különös könyvből, de ízelítőnek talán ennyi is elég. A mű (és Verancsics néhány további írása) magyarul legutóbb 1985-ben jelent meg a Magvető Kiadó Magyar Hírmondó sorozatában. Ha a könyvesboltokban már nem is kapható, de az antikváriumokban időnként felbukkan és talán a nagyobb könyvtárak is őriznek belőle legalább egy-két példányt. Verancsics Faustus emlékét egyébként szülővárosában is becsben tartják, egy múzeumot is berendeztek a tiszteletére és előcsarnokában a repülő ember látható.
