Balladai elhallgatások

2021. április 3., 17:11
Fülöp Antal

Bartók Béla népdalgyűjtői munkásságáról a hetvenes években olvastam először. A téma nem indított meg igazán. Felkészületlen ficsúrként föl sem fogtam a bartóki alapelv zenén is túlmutató horderejét (a nemzetközi összehasonlítás módszere homlokegyenest ellentétes a mai liberalizmus nemzetellenes ideológiájával).

Fotó: gettyimages.fi

Bartók hamar rájött, hogy a környező népek népdalainak ismerete is szükséges ahhoz, hogy felelősséggel megállapíthassuk, ez vagy az a motívum magyar sajátosság. Első gyűjtőútjaira készülve Bartók megtanult szlovákul és románul.

Németül már gyerekkorában tudott. Aztán a zeneakadémiai évek alatt még angolul, franciául, olaszul, spanyolul, sőt idővel arabul és törökül is! Mindezt (a fentiekből talán kiderült) korántsem holmi ideológiai nemzetköziség bódulatában, hanem azért, hogy más, akár távoli népek dalaiban is felismerhesse a karakterisztikus értékeket.

A román dallamok, köztük a Bartók által igen kedvelt kolindák (karácsony és újév táján házaló legények éneke) gyűjtésekor értékeléseiben nyomát sem találjuk a lekicsinylő felületességnek. Még olyankor sem, amikor egy Kotyilet nevű román vidéki településről ír:

Ez az ország legérdekesebb része népzenei szempontból. Itt minden ősi. A településnek sose volt iskolája, se papja, egy ember se tud írni, se olvasni

- írja ezt Bartók értékcentrikus szemlélettel egy román településről 1906 körül, vagyis már a huszadik században!

A népdalokba rögzült ősi kulturális értékek felismerésén és megbecsülésén kívül nyoma sincs itt másnak. Bár ellenkező példával jócskán szolgált (és szolgál ma is) a romániai (vagy a nyugatra származott román) értelmiség, ha éppen magyar kulturális, néprajzi vagy történelmi vonatkozású dolgokról van szó.

Mircea Eliade román származású vallástörténész, filozófus, etnográfus, író. Ahogy Bartókban fel sem merült a kétely, hogy egyáltalán megtanuljon-e románul, addig Mircea Eliadénak, aki a bukaresti, majd a kalkuttai (!) egyetemen tanult filozófiát, történelmet, néprajzot és nyolc nyelven beszélt, eszébe sem jutott megtanulni magyarul. Sem akkor, amikor külföldről hazatérve néprajzi előadásokat tartott Romániában, sem később, amikor a „Szent és a profán” című, méltán híres könyvéhez gyűjtötte a néprajzi anyagot. Köztük, mint napjainkra kiderült, egyértelműen magyar genezisű balladákat! Hogy miért? Azt inkább nem bolygatnám, bár igaz, hogy a Vasgárda tagjaként magyargyűlölete talán még az antiszemitizmusánál is nagyobb volt. Pedig ha megtanult volna magyarul, balladagyűjtéskor az „építésáldozat” témakörében nem kellett volna más, távoli országok mítoszkincsére hagyatkoznia.

Maga írja könyvében, hogy

a vallástörténet, az etnológia és a folklór a véres és a szimbolikus építésáldozat számtalan formáját ismeri.

Példaként hozza fel, hogy

Délkelet-Európában az ilyenfajta rítusok és hitképzetek nyomán jöttek létre a legszebb népballadák. Ezek többek közt azt mutatják be, hogy valamilyen építkezés befejezése érdekében miként áldozzák fel az építőmester feleségét.

Könyvében számtalan példát sorol: a görögországi Arta-híd balladáját, a romániai Arges-kolostor balladáját, az albániai Scutari városának balladáját, de hiába keresnénk a magyar, pontosabban székely népballadakincs ide tartozó gyöngyszemét, a Kőmíves Kelemen balladát. Ezt Mircea Eliade vagy nem ismerte, vagy bölcsen elhallgatta. Hiszen hogy stílszerűek legyünk, szakmai körökben általában ismert a balladai elhallgatás.

Egyébként Mircea Eliade taktikus hallgatásával (sokéves amerikai és nyugat-európai tartózkodás után) tulajdonképpen felsorakozik a magyar történelmet és szellemtörténelmet koncepciózusan hamisító és elhazudó szemlélethez. Minő véletlen, hogy G. I., Makovecz Imre grandiózus templomának a megépítését tagadó ellentábor egyik szószólója, érveinek alátámasztására éppen Mircea Eliade inkriminált könyvét ajánlja…

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/13. számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!