Az idén 50 éves táncházmozgalomról – illusztris vendégekkel a komáromi Révben
Zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel június 16-án este a komáromi Rév – Magyar Kultúra Háza, ahol a Kikötő – Polgári Szalon jeles vendégeivel, Novák Ferenc „Tata” etnográfussal, koreográfussal, Kossuth-díjas rendezővel és a fiával, Novák Péter színész-szövegíró-műsorvezetővel, valamint a Bátorkeszin élő Sidó Szilveszter állatorvos-fafaragóval, elkötelezett Erdély-járóval beszélgetett az idén 50 éves táncházmozgalom kapcsán Bödők Gergely történész.
A házigazda röviden bemutatta a beszélgetőtársait. Novák Ferencet a magyar népművészet élő intézményének nevezte. A sokrétű, áldásos munkájával mintegy két tucat díjat, elismerést kiérdemelt „Tata“, a Nemzet Művésze a 91. életévén túl is teljes szellemi frissességnek és jó humorérzéknek örvend. Mint mondta, szívesen jött Komáromba, csak a lépcsőzés esett nehezére...
A magyar néptánciskola és a folklór sajátos színházi megjelenítésének jeles megteremtője, az amszterdami Nemzetközi Folklór Táncszínház koreográfus-rendezője és a Szegedi Nemzetközi Néptáncfesztivál művészeti vezetője 1983-tól a Honvéd Együtes művészeti igazgatójaként vált világszerte (el)ismertté. Korábban a Bihari Táncegyüttes alapító-vezetőjeként munkálkodtt. Számos koreográfiát, például az István, a király című rockoperáét fémjelzi a neve, s könyveket is írt. A felesége, Foltán Jolán táncművész-koreográfus-rendező s a két gyermekük szintén a művészpályán érvényesül: Eszter rendezőként, Péter pedig énekes-színész-dalszerző-műsorvezetőként.
Novák Péter 1993-tól a Holló Színház tagja, de más társulatoknál, így a Budapesti Operettszínházban és a Budapesti Kamaraszínházban is szerepelt. A legsikeresebb együttesét Kimnowak néven 1994-ben alapította, amely 2003-ig működött. A Megasztár 3 zenei tehetségkutatóban zsűritagként tevékenykedett. Dalszerzőként Oláh Ibolya és Rúzsa Magdi lemezein is közreműködött. Műsorvezetőként egyebek mellett a Beugró című műsorban dolgozott, újabban pedig a Kultúrpart kulturális portál kreatív igazgatója. A több elismerése közül először 1995-ben, 25 évesen, az év magyarországi felfedezettjeként kapta meg az Arany Zsiráf Díjat, 2004-ben pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át. Sidó Szilveszter állatorvosi végzettséggel rendelkezik, de e munka gyakorlása mellett még 62 évesen is aktív néptáncos, fafaragó, fotográfus, valamint Erdély és Székelyföld elkötelezett szerelmese, kulturális értékeinek megörökítője.
Hosszasan lehetne ecsetelni az elhangzott múltidéző történeteket, magvas gondolatokat, amelyek közül néhányat kiragadunk. „Tata“ leszögezte: nagyon büszke az erdélyi örmények legjelentősebb központjában, Szamosújvárban élt örmény-magyar felmenőire. A város várbörtönében raboskodtt a híres-hírhedt Rózsa Sándor, sírja pedig a rabtemetőben található, ahol már Sidó Szilveszter is járt. Elmondta: néptáncosként először 1949 karácsonyán ropta, amikor az egyik néptáncegyüttesből hiányzó srác helyére kellett beugrania. Majd okleveles etnográfussá vált, s örült annak, hogy akkoriban a jövendő néprajzkutatóknak régészetet is kellett tanulniuk, hiszen így ismerkedett meg László Gyula régész-történész-képzőművész-egyetemi tanárral, aki elvetette az uráli/finnugor ősnépre és őshazára vonatkozó elképzelést, szerinte csupán nyelvi rokonságról lehet szó. A pályája tekintetében ugyancsak fontosnak tartja az Ortutay Gyula néprajzkutató-politikushoz és Muharay Elemér színész-rendező-dramaturghoz, a Népművelődési Intézet (mai Hagyományok Háza) néprajzi osztálya vezetőjéhez és Korniss Péter, Kossuth-díjas fotográfus-fotóriporterhez fűződő kapcsolatát is. Az utóbbi az eltűnőben levő erdélyi és magyarországi paraszti életmód dokumentarista ábrázolója.
Felidézte az 50-es években kezdődött gyűjtőmunkáját, amely során nem csak az ősi magyar dallamokat, tánclépésekkel, hanem a népmesékkel és gyógynövényekkel is megismerkedett. Máig meghatározó élményt jelent számára az, ahogy a „szikiek“ Szék Széchenyi terén közösen táncoltak. Tudvalevő, hogy a zárt rendű széki táncok képezik a táncházmozgalom alapját. E „bölcsőbe“ a későbbiekben többedmagával is jópárszor visszatért, mert szinte a 24. órában rögzíteni-menteni akarta ezt a pótolhatatlan kincset, ami a kísérőit is mindig elbűvölte. „Számukra a néptánc véresen komoly dolog volt, ami meghatározta az életüket. Akkoriban még a 18. század végihez hasonló életet éltek, s minden fontos dolog, így a párválasztás is a táncházban dőlt el. Oda a fiatalok csak a konfirmálás után mehettek, s a nősülésük után táncházba már nem járhattak, csak bálokba. Az életem nagy szerencséjének tartom, hogy felfedeztem e csodás falut...“ – fejtette ki „Tata“.
Bár tudatosítja, hogy a parasztság is egyre korszerűbb körülmények között akar élni, ám fájlalja, hogy a modernizáció következtében Szék is egyre inkább kikerült a sajátos izolált világából. Miután ott is panziók épültek, és „megszállta a siserehad“, megállíthatatlan folyamat a polgáriasodása. Azt viszont örömmel nyugtázta, hogy ott manapság egy Hollandiából odaköltözött Misi nevű férfi élteti tovább az eredeti széki folklórt, mert az teljesen megbabonázta őt. Mesélt a magyarországi néptáncmozgalom kialakulásáról is, amelyből ő a Bihari Táncegyüttesével oroszlánrészt vállalt, ám hozzátette: e téren sok köszönhető a Bartók, Vasas és Építők Táncegyüttesnek is. Novák Péter hozzátette: a nemzeti archívum hozzávetőleg 300 ezer énekelt magyar dallamot és ugyanennyi ősi tánclépést őriz, ami sokkal több, mint más nemzeteké. „A Jóisten talán mindezzel kárpótolt minket a vérzivataros történelmünkért“ – szögezte le. Hálás a szüleinek azért, hogy más kiskorától őt is magukkal vitték a bel- és külföldi fellépésekre, s ekképp gazdagodhatott azzal a sajátos és örvendetes önkifejezési formával. Úgy látja, hogy a táncházmozgalom napjainkban újra a virágkorát éli, és Székelyföldre még mindig érdemes elmenni – a hangulat miatt is.
Majd Sidó Szilveszter elmondta: ifi rockerként a kassai Új Nemzedék tánccsoportban „fertőződött meg“ a néptánccal és népzenével.
„Oda engem többedmagammal együtt Richtarcsík Mihály vitt el, és szavakkal leírhatatlan, amilyen közegbe kerültünk. Ott végre nyíltan és örömmel vállalhattuk a magyarságunkat, aminek a néptánc és a népzene volt az eszköze“ – emlékezett vissza. Majd 1983-ban „Tatával“ az István, a király című rockopera kapcsán ismerkedett meg, minek hatására megerősödött benne az érzés, hogy mindez nagyon érdekli őt, s akarja, hogy valamiképp köze legyen hozzá. Székre először egy miskolci rockfesztiválról utaztak le, ahol ehhez újabb hatalmas löketet kapott, miközben a székiek ajtaja és szíve megnyílt előttük, ha kimondták, hogy ők is magyarok, de más tájról érkeztek. Hálából 1990 januárjában oda és Kalotaszegree egy busznyi segélycsomaggal tértek vissza, s akkor ismerkedtek meg az ifjú Böjte Csabával, amit egy hajdani fotó is bizonyít... Megtudtuk, fafaragóként az 1996-os év volt számára az aranykor, amikor sok felvidéki település egymás után millenniumi emlékoszlopok készítésére kérte fel őt. Leszögezte: bár manapság sok fiatal intézményes keretek között tanulja a néptáncot, s profibban is ropja, mint ahogy azt egykor ők tették, mégis számára pótolhatatlan a régi budapesti táncháztalálkozók hangulata, lelkülete...
Az 57. Jókai Napok e kísérőműsorának végén a hazai vendég diafilmvetítéssel idézte fel az évtizedekkel ezelőtti Erdély és Székelyföld általa lencsevégre kapott kincseit. Legközelebb szeptemberben lehet betérni a Kikötő – Polgári Szalonba, ahol a házigazda két Kossuth-díjas kiválóság egyikét: vagy Bereményi Géza irodalmár-dalszöveg- és forgatókönyvíró-filmrendezőt vagy Eperjes Károly színművész-forgatókönyvíró-rendezőt látja majd vendégül.
