2019. január 23., 15:12

Ártatlanok pokoljárása

Gustáv Husák 1969 áprilisi hatalomra kerülésekor említette egyik köbölkúti ismerősöm, hogy ő volt az, aki valamikor 1945 nyarán a faluban összeterelt emberek előtt bejelentette, hogy a magyarokat példásan meg kell büntetni, mert szétverték Csehszlovákiát, ráadásul fasiszták voltak, tehát háborús bűnösöknek számítanak. A büntetésük pedig a teljes jogfosztottság mellett a Csehországi kényszermunka és/vagy a Magyarországra történő kitelepítés lesz.

cimlap-reszlet.jpg
Médialapozó
Fotó: Lacza Tihamér

A felvidéki magyarok háború utáni meghurcoltatása – elsősorban Vadkerty Katalinnak köszönhetően – ma már történelmileg jól dokumentált, mint ahogy az is tény, hogy mindezek ellenére Szlovákiában a mai napig egyetlen felelős vezető sem kért még csak bocsánatot sem az akkor elkövetett embertelenségekért, sőt a felvidéki magyarok kollektív bűnösségét és a Beneš dekrétumok érvényességét 2007-ben az akkori Fico kormány kezdeményezésére a szlovák parlament is megerősítette. Nem emlékszem rá, hogy szlovák értelmiségiek, történészek és emberjogi aktivisták komolyabban tiltakoztak volna emiatt, pedig tudhattak már ezt-azt az adott időszakról, hiszen Vadkerty Katalin történész A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történetéről c. művét szlovákul is kiadták, sőt az 1990-es évek elején megjelent Karel Kaplan cseh történész Pravda o Československu 1945–1948 (Igazság Csehszlovákiáról 1945–1948) c. munkája, amely a szudétanémetek ellen végrehajtott brutális akciók mellett viszonylag részletesen foglalkozik a szlovákiai magyarok hányattatásaival is.

Fotó:  Lacza Tihamér

A történelmi összefoglalások természetesen elsősorban a legfontosabb döntésekre, rendeletekre és eseményekre fókuszálnak, értelemszerűen sok ezer ember egyéni kálváriájára, megaláztatására és nem egy esetben tragédiájára nem térhetnek ki. A rendszerváltást követő években azonban egyre több olyan tényfeltáró kötet látott napvilágot tájainkon, amelyek ilyen adatokkal, történetekkel egészítik ki a fentebb említett könyveket.

Tavaly decemberben kaptam kézhez Kis Róbertnek, Kisújfalu korábbi polgármesterének, a település helytörténészének Kitelepítés Kisújfaluról 1948. XI. 6-7-8. c. könyvét, amely fényképek, különböző dokumentumok: határozatok, rendeletek, felhívások, újságcikkek stb. fénymásolatai segítségével idézi fel az 1945–1948 közötti évek minden borzalmát és a hatalom aljasságát. A szerző 2017-ben már kiadott egy 60 oldalas könyvet Deportálás Kisújfaluról 1947. I. 17. – 1949. III. 3. címmel. Ez a nemrégen megjelent közel 100 oldalas mű bizonyos értelemben kiegészítése és ikerdarabja is egyben az imént említettnek. A képekhez írt rövid, de a legfontosabb tényeket összefoglaló leírásokból egyének és családok megrázó sorsa tárul az olvasó elé. Már a határozatok és az utasítások is nagyon árulkodók: Csehországba elsősorban szegény családokat vittek kényszermunkára, mert nem rendelkeztek olyan ingatlannal, amely megfelelt volna azoknak a magyarországi vagy észak-szlovákiai betelepülőknek, akiket mézes-mázos szavakkal és ígéretekkel csábítottak a magyarok lakta településekre. A cseh gazdák csodálkoztak is, hogy csak nincstelenek érkeznek és korrupciót gyanítottak a dolog mögött. Azt feltételezték, hogy a tehetősebbek lefizették a hatóságok embereit. Nem sejtették, hogy őket Husákék, Okáliék és Clementisék eleve Magyarországra akarták kitelepíteni és a tulajdonukba szlovákokat szándékoztak beültetni. A kollektív bűnösség vádjára csak azért volt szükség, hogy ennek a törvénytelen rablásnak valamilyen jogi alapot tudjanak adni. Különböző kritériumok alapján megkülönböztettek „nagy” és „kis” háborús bűnösöket, de a legfontosabb „szempont” az illető magyar volta lett. Kis Róbert számadatokkal és korabeli kimutatásokkal dokumentálja, kitől mit és mekkora kiterjedésű termőföldet és egyéb ingatlant koboztak el, de nevesíti azokat a betelepülőket is, akik az elüldözött magyarok házába költöztek. Voltak, akik nem várták be, hogy Magyarországra telepítsék őket, már korábban elmenekültek. Közöttük volt Kisújfalu református lelkipásztora, Nehézy Károly, aki 1930-tól szolgált a faluban. Gyülekezeti munkája mellett a felvidéki árvaházak ügyét is felkarolta és a Kiskoszmályban alapított árvaházzal személyesen foglalkozott. A település 1945-ig színmagyar volt, de a lakosságcsere folytán rövid idő alatt teljesen szlovák lett. Jóllehet a lelkésznek Kisújfalun is kilátástalan lett a helyzete, ennek ellenére mozgósította külföldi kapcsolatait, hogy az árvaház lakóinak meglegyen mindene. A megromlott viszonyok között Nehézy nagytiszteletű úr családjával 1947 tavaszán külön engedéllyel Őrszentmiklósra költözött és vele tarthatott a kiskoszmályi árvaház minden lakója is.

Fotó:  Lacza Tihamér

A deportálás, a kitelepítés vagy a reszlovakizáció megaláztatása előli menekülés olykor életveszélyes is volt. Kis Róbert könyvében említést tesz egy párkányi ladikosról, aki rendszeresen szállította a menekülőket a részben befagyott Dunán a magyar oldalra, de 1947. február 23-án négy menekülővel együtt ő is a Dunában lelte halálát, amikor egy jégtorlasz felborította a csónakjukat.

Fotó:  Lacza Tihamér

Végül a könyv címében szereplő dátumra hívnám fel a figyelmet. Sokan úgy tudják, hogy a felvidéki magyarság szenvedéseinek és jogfosztottságának a kommunisták csehszlovákiai hatalomra kerülése vetett véget 1948 tavaszán. Ennek ellenére a Magyarországra való kitelepítés egészen 1948 végéig folytatódott. Eredetileg 386 személyt akartak Magyarországra telepíteni Kisújfaluról, tehát minden második lakost az akkor alig 750 fős községből. Szerencsére sokkal kevesebb családnak kellett elhagynia szülőfaluját, ők olykor nagy nehézséggel megküzdve tudtak csak új egzisztenciát teremteni Mezőfalván, Hercegfalván, Isztiméren és másutt.

cimlap-reszlet.jpg
+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.