Akit nem tudtak megtörni

A 20. századi magyar tudomány számos képviselőjének drámaian alakult az élete. Voltak, akik az I. világháború után külföldre távoztak, és ott váltak elismert tudósokká. Mások életét a társadalmi kataklizmák keserítették meg és törték derékba pályájukat. Voltak azonban jó néhányan, akiket a kommunista diktatúra igyekezett ellehetetleníteni vagy legalább félreállítani. Közéjük tartozott a már fiatalon nemzetközi hírűvé vált Sántha Kálmán orvos, elme‑ és ideggyógyász, agykutató, aki a magyarországi agykutatás megújítója és tanítványok tucatjainak a mestere volt.

1903. július 12‑én Nagybecskereken született. A budapesti tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet, és cselédkönyves orvosként az Elme‑ és Ideggyógyászati Klinikán kezdett dolgozni. 1932‑ben az agyszövettani osztály vezetője lett, és több publikációjával is felkeltette a nemzetközi szakma figyelmét. 30 évesen felkérték, hogy egy nemzetközi csapat tagjaként írja meg egy német nyelvű belgyógyászati kézikönyvnek az örökletes idegbetegségekkel foglalkozó fejezetét. Három évvel később Rockefeller‑ösztöndíjasként Kanadában, a montreali McGill Egyetemen dolgozott, és egy Cipriani nevű fizikussal kidolgozott egy módszert, amely a véráramlás mérése alapján tette lehetővé bizonyos agyterületek működési intenzitásának a vizsgálatát. Az agykéreg és a kéreg alatti magvak között fontos összefüggéseket sikerült feltárnia, s ezzel új alapokra helyezte az epilepsziakutatást. Ezek a vizsgálatok ösztönzőleg hatottak a két agyfélteke tevékenységének a felderítésére, miközben a különböző kóros mechanizmusok mibenlétére is rávilágítottak (pl. beszédzavar).

Kanadából hazatérve a debreceni egyetemen lett előbb tanársegéd, majd 1938‑tól az idegklinika vezetője. 1939‑ben kinevezték nyilvános rendkívüli tanárrá. Vezetőként a háborús viszonyok ellenére sikerült magas szintre emelnie a klinikán folyó gyógyító‑, oktató‑ és kutatómunkát. Nevéhez fűződik a korszerű idegsebészeti eljárások magyarországi bevezetése; remek tankönyveket írt, de volt gondja a fiatal kutatók felkészítésére is. A háború végén ő volt az, aki megakadályozta, hogy az egyetem berendezéseit elhurcolják, és még politikai feladatokat is vállalt (pl. az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöki tisztjét), hogy ezzel is javára legyen a debreceni klinikának.

Nemcsak kiváló tudós volt, hanem igazi jellem is, aki minden helyzetben kitartott a meggyőződése mellett. Amikor a kommunisták végérvényesen átvették a hatalmat, őt is igyekeztek behálózni, s amikor ez kudarcot vallott, alantas módszerekkel félre akarták állítani.

Szinte ördögi összeesküvést terveltek ki ellene. Kapóra jött egy előadása, amelyben arról beszélt diákjainak, hogy a megfeszített munka előbb-utóbb nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is tartósan károsíthatja az egészséget. Példaként az élsportolókat és a sztahanovistákat hozta fel. A megjegyzést a kontextusból kiragadva négy diákja jelentette, és ennek nyomán „vizsgálat” indult ellene. Kizárták a tudományos akadémia tagjai közül, de ami sokkal nagyobb csapás volt számára, megfosztották debreceni katedrájától, és Balassagyarmatra száműzték. Az ottani kórház idegorvosaként is hasznos munkát végzett, és jellemző tekintélyére, hogy Debrecenből gyakran kértek tőle tanácsot vagy útmutatást. 1956 tavaszán ugyan rehabilitálták, de egészsége már megromlott, és 53 éves korában, 1956. december 12‑én elhunyt. Ha nem a kommunista Magyarországon dolgozik, minden bizonnyal a Nobel‑díj is megtalálta volna.

Az írás megjelent a Magyar 7 29. heti számában.