Aki nem adta el a magyar bányákat

Lacza Tihamér 2018. december 01., 19:19

A 19. századi Magyarországon a számos kiemelkedő és ismert közéleti személyiség mellett sok szürke eminenciás is fontos szerepet játszott. Ezek egyike volt Szlávy József ügyvéd, bányamérnök, politikus, számos kormány minisztere és 1872. december 4.–1874. március 21. között Magyarország miniszterelnöke.

Fotó: Archívum

Kétszáz éve, 1818. november 23‑án Győrött született, édesapja, Szlávy Antal (1778–1862) császári katonatiszt volt. A nemesifjak közéleti szerepre való nevelését szolgáló bécsi Theresianumban végezte középiskolai tanulmányait, majd 1844‑ben a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián bányamérnöki oklevelet szerzett. 1846–1848 között kamarai titkár Budán. Részt vett az 1848/49‑es magyar szabadságharcban, mint az oravicai bányák vezetője.

Fotó: Archívum

A szabadságharc leverését követően Oravicán maradt, ahol a császáriak letartóztatták, és öt év börtönre ítélték. Ebből két évet ült le, s amikor kiszabadult, Pozsonyban élt a közszerepléstől visszavonultan. A Bach‑korszak elmúltával vállalt ismét tisztségeket, 1865‑től Bihar vármegye főispánja volt. Az 1867‑es kiegyezés nyitotta meg előtte a politikai karrier útját. Először államtitkárként működött, majd 1870 májusától földmívelés‑, ipar és kereskedelemügyi miniszter Lónyay Menyhért (1822–1884) kormányában. Amikor őt lemondatták, a császár Szlávyt bízta meg a kormány vezetésével. A miniszterelnöki tisztséget 1872. december 4. és 1874. március 21. között töltötte be, de közben hosszabb‑rövidebb ideig különböző minisztériumok munkáját is irányította. A parlamenti erőviszonyok megváltozásával egy kissé „súlytalanná” vált, emellett az 1873‑tól egyre erősödő gazdasági válság is bonyolította a helyzetét.

Javára írható, hogy a Rothschild‑csoporttól sikerült az ország számára 153 milliós államkölcsönt felvennie, mégpedig úgy, hogy az adósságok fejében nem kellett állami tulajdonban lévő bányákat és kohókat elkótyavetyélnie.

A belpolitikai mozgások miatt azonban helyzete egyre kényelmetlenebbé vált a kormány élén, ezért megvált a miniszterelnöki tisztségtől. Ezt követően hol zsitvaújfalui birtokán gazdálkodott, hol visszatért a közéletbe. 1878–1879‑ben a képviselőház elnöke volt, 1880‑tól két évig pedig az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere. Rövid ideig még a külügyminiszteri teendőket is ellátta. 1882. június 4‑én benyújtotta lemondását, amivel nyilván számoltak, mert még aznap a Szent István‑rend nagykeresztjével tüntették ki. 1882 novemberében kinevezték koronaőrré, és tagja lett a főrendiháznak is, amelynek 1894–1896 között elnöke volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1884‑ben igazgató tagjának választotta.

Képgalériánk:
Fotó: Archívum

Szlávy József legszívesebben a Nyitra vármegyei Zsitvaújfaluban levő kastélyában töltötte az időt. Itt találkozott vele az alig 31 évesen tüdővészben elhunyt Justh Zsigmond (1863–1894), aki szabálytalan naplót vezetett bolyongásai során. 1889. május 21‑én egyebek mellett ezeket jegyezte fel: „Szlávy. Egyike a magyar közélet legúriasabb alakjainak. Öreg, ősz, kissé már meggörnyedt öregúr. Igen úrias külső. Ókonzervatív modor, szokások. A régi magyar bürokrata típusa. Olyan a lakása, mint önmaga ‑ kissé modernizált (bár ügyetlenül modernizált) kis barokk kastély. Tiszta, kivonalazott, parkot utánzó városi kert.”

Szlávy József 1900. augusztus 8‑án hunyt el Zsitvaújfalun.        

Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2018/30. számában.  

0 HOZZÁSZÓLÁS