Aki Léván is állja a sarat: Újváry László 90. születésnapjára
„Teher, nyüg enmagának is,//Ki csak lustálkodik.//Magának is, honának is// Él, a ki dolgozik” – alig pár hónapja ezzel a Reviczky Gyula-verssel köszöntötte a lévai Reviczky Társulás közgyűlését annak tiszteletbeli elnöke, a ma 90 esztendős Újváry László.
Élete kész kalandregény, pályája sarokköveit 1948, 1968 és 1989 jelölik ki, a prágai tavasz elfojtása után évekre elhallgattatják, mégis megerősítik a hitében: arra rendeltetett, hogy kisebbségi magyarként utolsó leheletéig állja a sarat.
Léva magyarsága ma már a tíz százalékot sem éri el, legjelesebb kisebbségi magyar írója, Grendel Lajos is már évek óta halott, de Újváry László és kis csapata állja a sarat.
Az 1948-as februári kommunista puccs elhozta a szlovákiai magyarok jogait is, így megnyílhattak a magyar iskolák is. A világra éppen csak eszmélő 18 éves, szinte még kamaszember a tanítói pályát választja, Oroszkán lép először a katedrára, majd alig egy év múlva már Garamszentgyörgyön találjuk, ahol már igazgatóként irányítja a település iskoláját.
Egy év marcelházai kitérő után visszakerül szűkebb pátriájába, Csatán lesz igazgató, majd a hatvannyolcas események után Zselízen találjuk.
Innen száműzi a husáki normalizáció, s egészen az 1989-es rendszerváltásig sofőr és benzinkutas Léván. A rendszer alaptézise ugyanis, hogy senki sem maradhat munka nélkül. Újváry László életében szinte az utolsó pillanatban jön a fordulat, hisz aktív pályafutása végén szülővárosában visszatérhet a katedrához. Pályája kálváriáját dokumentumregényében (Harmatos reggelek álmai) Csáky Pál dolgozza fel.
A nyolcvanas évektől máig szülővárosa kulturális életének a meghatározója. Egy olyan városban, amely Losonchoz hasonlóan rohamtempóban veszíti-veszítette el a magyarságát. A még 1921-ben is túlnyomó többségben magyarok lakta város 2011-re elveszítette magyarságának döntő többségét, azok nagy része feladta ősei nyelvét, s amikor legutóbb a városban jártam, már alig hallottam magyar szót.
De Újváry Lászlót mindez nem bénította meg, s azon kevesek közé csatlakozott, akik látván ugyan a csata esélytelen végkimenetelét, mégsem álltak be az önként megalkuvók közé,
s nem a könnyebbik, igaz nyelvvesztő utat választották. Juhász Gyula Irodalmi Színpad, Bárka Színpad, Reviczky Társulás, s említhetnénk azokat a színdarabokat, amelyeket nem véletlenül vállalt fel: Örkény Tótékja, Sütő Egy lócsiszár virágvasárnapja, Görgey Gábor Galopp a vérmezőnje és Noéja, vagy Zemlényi Zoltán Hoppárézimije.
A darab szerzője nem is oly rég keresett fel, hogy felvegye a kapcsolatot a lévai előadás rendezőjével. Utolsó rendezését 2013-ban követte el, amikor egy naprafriss darabot, az erdélyi Székely Csaba Bányavakságát vitte színpadra, amellyel elnyerték a Jókai Napok fődíját is. Többször is láthattam azóta az elmúlt évtized talán legnagyobb sikerdarabját, de máig Laci bácsi rendezését őrzöm a zsigereimben. Ő igazán értette Székely Csaba sorstörténetét, a buzitai színpad mélyén is reményt nyújtott a reménytelenségben.
A politikai hatalom már a hetvenes években „díjazta” a tevékenységét, szerencsére a kilencvenes években megtalálták a szakmai elismerések is.
Czabán Samu-díj, Katedra-díj, Kulcsár Tibor-díj, majd 2009-ben az elsők között kapta meg a Csemadok életműdíját is. Bár ezek az elismerések akár elégedettséggel és a visszavonulás kétes reményével is eltölthették volna, Újváry László a mai napig nem vonult szakmai nyugdíjba. Az elmúlt három évtizedben számtalan rendezvényen találkoztunk, évente hozta a diákjait a Tompa Mihály Országos Szavalóversenyre, de sokszor helyet foglalt a másik oldalon, a zsűriben is.
Amikor 2009-ben, Galántán a Csemadok életműdíj átvételén köszönthettem, voltam bátor szerencsés embernek nevezni.
Laci bácsi tessék-lássék ugyan kétségbe vonta nagyvonalú értékelésemet, az azóta eltelt éveket látván egyre inkább megerősödött bennem az akkori ítéletem, hozzátéve persze, hogy végtelenül szerencsésnek mondhatja magát az a közösség, amelyben ilyen emberek tevékenykednek.
„Munkára fel, versenyre fel,//
Magyarhon ifjai!//A mit ma végezhettek el,//
Kár elhalasztani.”
Újváry László nemcsak 2020 tavaszán olvasta el pontosan Reviczky Gyula Jelszó című versét, hanem már eszmélése éveiben is, s eszerint élte életét. Jól tette, kövessük hát a példáját mi is!
