Aki a peremvidékről üzent – 110 éve született Peéry Rezső

Akkor, amikor már idehaza is megjelenhettek életműve legfontosabb darabjai, s amikor már Pomogáts Béla, Görömbei András, Tóth László és Filep Tamás Gusztáv jóvoltából nemcsak a nevét lehetett újfent leírni, hanem ha röviden, de megvonták életműve szlovákiai és nyugati magyar irodalomban egykoron betöltött szerepét is. Igaz, mindez a kilencvenes években történt, amikor legalább az irodalomtörténészek között igény mutatkozott az irodalmunkból szinte teljesen kiiktatott első nemzedék újrafelfedezésére. Mostanság mintha ismét idézhetnénk Görömbeit, aki a Requiem egy országrészért című életrajzi esszéregényének 1993-as kiadásának előszavában szomorúan állapítja meg, hogy Peéry Rezső életműve lényegében teljesen ismeretlen a magyar olvasó előtt.

Ha Márai Kassát jelenti a magyar irodalomban, akkor Peéry Rezső Pozsonyt.

Limbacher Rezső néven anyakönyvezték 1910 március 27-én, s ahogy nagyon sok pozsonyi akkoriban, magán viselte a pozsonyiság összes jegyét. Magyar, német, szlovák felmenői voltak, ahogy írja: „apám sváb, anyám tót, asszonyság palóc” – ez utóbbi a dadust jelentette. Apja Pozsony talán legismertebb nőgyógyásza volt, s anyja hozza a családba az irodalom szeretetét.  Alig nyolcéves, amikor belecseppen a kisebbségi létbe, s 18 évesen már ott van a szlovenszkói magyar kisebbségi élet szervezői között, bábáskodik a Sarló mozgalom megalakításánál is. Ez az a Sarló, amely a kisebbségi lét egyik/talán legfontosabb szerveződése, amely később radikalizálódik, s a kommunista mozgalomhoz csatlakozik. De 1928-ban erről még szó sincs, a sarlósok az egész magyar nyelvterület ifjúságát megmozgatják, s még Móricz Zsigmond vagy az akkori csehszlovák elnök, T. G. Masaryk is lelkesen fogadják. „Számunkra az volt az intellektualizmus, hogy újra mérjük a világot” – írja a mozgalom céljairól Balogh Edgár.

De visszatérve Peéry Rezsőhöz, magyar-francia-filozófia szakot végzett Pozsonyban, de egyetemi tanulmányai alatt járt Prágában és Párizsban is. Így

saját szemmel láthatta a cseh és a szlovák nép közötti különbséget, de mindkettőről (ahogy évtizedekkel előtte Mikszáth is) mélyen megértő szeretettel beszél:

„A szlovák nép értelmiségi átlagát a mozgékony, ügyes, felvilágosult, az ipar és technikai fejlődés hatalmát felismerő s abba beilleszkedő, világias, urbánus és gyakorlatias csehekkel ellentétben lényegében patriarchális, földművelő-pásztori és kisipari életmód és hagyomány formálta. A nyugati tájékozódású és szellemiségű csehekkel ellentétben ők egy zártabb, autochtónabb múlt nyomait viselték magukon, agrár, pásztori és kisiparos létforma emlékeit, romantikus, melankolikus és szenvedélyes vonásukat kedélyükben, a magyar alkattól nem idegen fogékonyságot az érzelmi hatások területén” – írja az Utószó két szlovenszkói évtizedhez című munkájában, s nem véletlenül idéztem hosszasan a két népet mentális hasonlóságait és különbözőségeit taglaló sorait, hisz ezer év távlatából nyugodtan elmondhatjuk, a szlovákok mentálisan sokkal közelebb állnak hozzánk magyarokhoz, mint a csehekhez, akikhez elsősorban a nyelvük köti össze őket.

Talán nem véletlenül működtek az együttélés évtizedei alatt egyre intenzívebben a szlovák autonomista törekvések, amely aztán 1939-ben a fasiszta szlovák állam megalakulásához vezetettek. „A hatalom gyakorlatában 1919 elejével beálló fordulat ugyanakkor azt bizonyította, mint lehet – nem évszázadok, nem is évtizedek, hanem néhány esztendő leforgása alatt – állami beavatkozással, gazdasági eszközökkel, adminisztratív nyomással és politikai taktikázással – egy országrész nemzetiségi arculatát az uralkodó nemzet javára formálni és változtatni. Ezen a területen tehát nincs mit egymás szemére vetnünk. Ha mint mondják, mesterei voltunk a nemzeti elnyomásnak, az utódállamokban nem egy mesterét felülmúló tanítványunk akadt” – írja ugyanott, nem kis öniróniával megállapítva azt is, hogy „arról illett beszélni, ami egymástól elválaszt, élményünk és tapasztalatunk arról világosított fel, ami összeköt bennünket” – és hozza a példákat is, Bél Mátyástól, Hviezdoslavon át a Bartók által felgyűjtött szlovák népdalokig.

De ez a „közös zóna” a másik oldalon is működött, Mikszáthot, Krúdyt vagy akár Móriczot ezer szál kötötte a Felvidékhez, a szlovák emberekhez. S jó két évtizedig úgy is tűnt, az együttélés működőképes, ahogy az a bizonyos híd is fogadóképes a szellemi átjárásra.

S a háromnyelvű Pozsonyban szocializálódott Peéry rendületlenül hisz ebben, még legközelebbi rokonai eltévelyedéseit (Pista bátyja, Frigyes bácsi) is nagyon finom iróniával ábrázolja.

Peéry életében döntő változást hoz a Tiso-féle szlovák fasiszta állam megalakulása.

Barátai egy része a müncheni döntés értelmében a visszacsatolt anyaországban kezd régi-új életet, azok viszont, akik eperjesiként, szepességiként vagy épp pozsonyiként hűségesek maradnak a szülőföldjükhöz, az addig megszokott, idegen nyelvű, de demokratikus államforma kereteiből kiesvén „világvégi hangulatban szakadt ránk Pozsonyban 1938 október elején a csehszlovák államhatalom összeomlásának, a polgári demokrácia ellenállás nélküli pusztulásának, a felette kétes értékű területi változásoknak, a hitlerizmus gyors és meglepő közép-európai térfoglalásának eseményözöne”.

A régi Szlovenszkó szinte átmenet nélkül megszűnt, az új állam határai közt maradt szlovenszkói magyarok légüres térbe kerültek,

a parlamentben egy magyar képviselő, Eszterházy János maradt, ahogy eltűnt a két évtized alatt kiépült kisebbségi közművelődési és közoktatási rendszer. Gyakorlatilag mindent felszámolnak, ami két évtized folyamatos munkájával kiépül. A zsidók mellett a magyarok lesznek az első számú ellenségek. Győry Dezső Beregszászon talál menedéket (1938-ban Kárpátalját is visszacsatolják a Magyar Királysághoz), Pozsonyban ekkor jön el a „Rezsők kora” (ahogy Fábry Zoltán nevezi). Esti Hírlap, majd Magyar Hírlap, Somos Elemér, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső. Korántsem veszélytelen vállalkozás, nem egyszer vádolják meg őket egy-egy cikkükért államellenes baloldali összeesküvéssel.

„Magatartás, mely mindenkor és minden körülmények között szót kér, amikor a földet és történelmet elöntéssel fenyegeti az embertelenség hulláma” (Fábry Zoltán). Az Örvényben és Végjáték Szlovákiában cím alatt foglalja össze az 1938-tól 1945-ig terjedő éveket. 1944 karácsonyán Győry üzen Beregszászból: „Kemény leckéket adott s nyeletett//velünk az élet. Bajnál több a baj.// Holtak közt élünk. Rátok gondolok:// Hozzátok ér már az ágyúmoraj”. 1945-ben Szlovákia is felszabadul, s a cseheknek, valamint a Szlovák nemzeti felkelésnek köszönhetően a nyertes országok közé kerül.

Amíg 1945 előtt a zsidók és magyarok, 1945 után  után a németek és a magyarok kiáltatnak ki bűnbakoknak.

Szalatnai és Peéry tovább folytatja a reménytelen harcot, ahogy stószi magányából Fábry (A vádlott megszólal), úgy ők is védőiratokat (Emlékirat, Helyzetkép a szlovákiai magyarságról), kiáltványokat, tanulmányokat fogalmaznak, prágai és budapesti államférfiaknál interveniálnak, de mindhiába. Ahogy nemzedékük számos prominense, úgy ők is Magyarországon találják magukat. Peéry ráadásul aktív közreműködője az 1956-os forradalomnak Sopronban, így menekülnie kell. Németországban talál új hazára, ahol a nyugati magyarság egyik legjelentősebb publicistája lesz. Münchenben jelenik meg először a Requiem egy országrészért című regényes életrajza, amely egyik legpontosabb összefoglalása a szlovenszkói magyar létnek („Méretre is példás, minek hosszabb könyv? Belefért minden bánat, probléma, emlék, küzdés, személyes ügy, közügy és líra – köszönti a szerzőt Cs. Szabó László.). Stuttgartban már a halála után lát napvilágot a Malomkövek között.

Mivel szerepet játszott az 1956-os forradalomban, évtizedekig még a nevét se nagyon lehetett leírni.

A Turczel Lajos által szerkesztett Ének az éjben, amely 1986-ban jelent meg Pozsonyban, s az 1939-1945 közötti szlovákiai irodalmat mutatja be, épp csak a nevét említi meg. 1993-ban a Pannónia Kiskönyvtár sorozatban Görömbei András előszavával már a szlovákiai magyar olvasó is elolvashatja a Requiem egy országrészért című kötetét, ezt követi a Gondolatok a tehervagonban Filep Tamás Gusztáv és Tóth László szerkesztésében, majd A végzet bábjátéka. S végezetül 2001-ben a Kedves Rezső! Drága Bió! című  kötet, amely Filep Tamás Gusztáv szerkesztésében Szalatnai Rezső és Peéry Rezső (Bió) több évtizedes levelezését (a barátság „regénye”) közli Pomogáts Béla előszavával. S mégy kötet, szintén 2001-ből: Szemben az emlékekkel –  Kelet-európai feljegyzések 1948-1953.

Azóta is eltelt már közel két évtized. Persze tudjuk, nemcsak róla feledkezett el a hálátlan szlovmagyar utókor.