A költészet hatalma

Nem véletlen, hogy a Monarchia-kori Prágában álmodta meg Josef K alakját Franz Kafka, mint ahogy erről a tájékról származott el Mrożek vagy Ionescu. Örkény István az 1945 utáni Magyarország hétköznapjait önti groteszk formába egyperceseiben. A Ballada a költészet hatalmáról egyik legmaradandóbb alkotása.

Néhány éve avatták fel Remeteszőlősön a novella által ihletett emlékművet. A korabeli telefonfülkében az író egyperceseit felvételről hallgathatják az arra járók, ismert előadóművészek tolmácsolásában. Az Örkény novellában négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mint a hangfogós hegedűn. Egy nyári délutánon született vers utolsó négy sora. Egy versszak, ami életre keltette a telefonfülkét, s a városon kívülre, Hűvösvölgy utolsó házain is túlra, Remeteszőlősre vezette.

Örkény megsejtett valamit a költészet hatalmáról: a hétköznapok elé állított görbe tükör erejéről.

A hatvanas évek közepe óta április 11-e a Magyar Költészet Napja. A kádári pártállam József Attila születésnapjához kötötte a magyar líra emléknapját. A tragikus körülmények között elhunyt költőgéniusz, halála után bő évtizeddel ikonná merevedett, a kultúrát a pártállam ideológiája alá begyűrő, mára már sárguló lapokon.

Életművének egy részét abszolutizálva, József Attilából munkásmozgalmi költőt, szocialista kultúrhéroszt faragtak.

A költészet hatalma erre is alkalmas.

Ha fellapozzuk a magyar irodalom történetét, láthatjuk, hogy a líra nem egy esetben szegődött a históriánkban fekete foltot hagyó ideológiák szolgálatába. Önmagában ez még nem is jelenti, hogy a pártosságtól átitatott művek esztétikai értéke kisebb lenne. Jellem és tehetség nem feltétlenül járt együtt. Volt, aki csak letudta a kötelezőt, mint Sztálin generalisszimusz hetvenedik születésnapján. Faludytól tudjuk, ő nem küldött be semmilyen költeményt: a szovjet diktátorról dicshimnuszt zengeni a tőle elvárható magas színvonalon nem tudott, ha gyenge verset ír, azzal is leleplezte volna magát.

A költészet lehet fegyver is, mely végzetes sebet ejt egy-egy korszak kimúlóban lévő társadalmán.

Jaj annak, akit a lírikusok kigúnyolnak. A szatíra olyan, mint a lassan ölő méreg.

A líra lehet ércnél maradandóbb, máskor meg érces trombitaszó, amely zászlaja alá gyűjti a lelkesedőket, hogy kicsivel később véráztatta barikádokon lássuk őket újra. A költők lantjain a vér borrá válik, a csataterekről a fakupák mellé visszahozva a viaskodókat. Máskor meg, ha szürkebarátot isznak a méla barátok, a bornak más távlatot ád a halál már.

Van, akinek a költészet menedék, a szavak barlangja, amely végtelen koncentrikus körré tágítja a nem tulajdonképpeni létezést.

Kisebbségben élve az anyanyelv a megtartó erő, tágas lírai otthon.

A költészet az emberi hang. Az sem baj, ha öncélú, ha gyönyörködtet. Mércéje a minőség, epigonok és fércköltők kezébe lant nem való.

Költészet és lant elválaszthatatlanok egymástól. Ahogy Örkény hangfogós hegedűjén is ott szól a mélabús költő négy sora, úgy – teszem azt – a Kaláka feldolgozása is esztétikai többlettel egészíti ki József Attila verseit.

A lírát a harmónia iránti vágyunk tartja életben.

Segít megélni érzelmeinket: szeretni, gyűlölni, lelkesedni, vagy csak elbújni a mélabús sorok mögött.

Verset olvasni maga a szabadság, hiszen az interpretáció mindenkor az olvasóé. Egyre gyakrabban érzem, nem ugyanazt jelentik a sorok, ha hétköznap olvasom őket vagy egy csendes ünnepnapon. Mint ahogy gyermekkoromban is mást jelentettek számomra ugyanazok a sorok.

A líra együtt érik az olvasójával, együtt lélegzik hangulatával.

A költészet így válik a hétköznapok ünnepévé.