A földrajz első magyar professzora: Hunfalvy János arcképe
Az írás címe egy kis magyarázatra szorul. Egyrészt azért, mert földrajzot valamilyen szinten már korábban is oktattak Magyarországon, de ami még inkább érdekes, hogy történetünk hőse a felvidéki Nagyszalókon Johann Hunsdorferként látta meg a napvilágot 1820. június 9‑én.
Eredetileg szepességi szász (cipszer) volt tehát, de mint annyian a 19. században, ő is magyarrá lett. Történetesen 10 évvel idősebb bátyja, Hunfalvy Pál (1810–1891) is, aki a magyar nyelvtudomány egyik úttörője és a finnugor nyelvrokonság szószólója volt.
János Késmárkon, Eperjesen végezte középiskoláit, de a magyar nyelvvel miskolci diákként ismerkedett meg.
Németországi egyetemeken – Berlinben és Tübingenben – tanult történelmet és statisztikát, és 1846‑ban a késmárki líceumban oktatta ezeket a tárgyakat. Az 1848/49‑es magyar forradalomban és szabadságharcban is aktív szerepet vállalt, ezért a bukást követően tanári állásától megfosztották, és még börtönbe is zárták.
Amikor szabadult, eleinte nevelőként és cikkíróként kereste a kenyérrevalót. Pálffy Móric, Magyarország helytartója felkérésére lett a József Műegyetem tanára az 1860‑as évek derekán, majd 1870‑től a Pesti Egyetemen az akkor alapított földrajzi tanszék professzorává nevezték ki. Ennek persze volt előzménye is, hiszen az 1850‑es években, amikor kényszerpályára került, több olyan könyvet is írt, amelyek eleve predesztinálták őt erre a feladatra.
1850‑ben még a történész jelentkezett egy 3 kötetes Egyetemes történelemmel. De a következő,
1856‑ban közreadott nagyszabású munkája már igazi földrajzi munka volt: Magyarország és Erdély képekben, 3 vaskos kötetben összefoglalva.
Legjelentősebb műve az 1865‑ben megjelent, ugyancsak háromkötetes A Magyar Birodalom természeti viszonyainak leírása. Ezt Az Osztrák Birodalom rövid statisztikája, valamint Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyének leírása követte 1867‑ben.
Sokoldalúságát jellemzi, hogy a gazdasági földrajz sem állt távol tőle, mert 1869‑ben Bányászat és ipar címmel is megjelentetett egy könyvet.
1873‑ban közreadott Ég és föld, csillagászati földrajz című munkája a földrajz szakos hallgatók épülését szolgálta. Több kisebb terjedelmű könyvét most cím szerint nem említve utaljunk még utolsó, háromkötetes posztumusz könyvére, amely ismét csak egy tankönyv volt: Egyetemes földrajz, amelyet egyik tanítványa fejezett be. Számtalan cikket és dolgozatot is publikált, és ő rendezte sajtó alá Magyar László Angola‑kutató füzeteit, és még németre is lefordíttatta ezeket, hogy az európai tudományosság is megismerhesse.
Ő volt az, aki anyagilag is igyekezett támogatni az Afrikában eléggé magára hagyatottan tevékenykedő utazót. Felkarolta Xántus Jánost is, akinek amerikai úti beszámolója ugyancsak az ő közreműködésével láthatott napvilágot. A Magyar Tudományos Akadémia 1858‑ban levelező, 1865‑ben rendes taggá választotta, és ő volt az alapítója és első elnöke a Magyar Földrajzi Társaságnak is.
Magyarságát, hazaszeretetét így fogalmazta meg: „Én ugyan vérem szerint német származású vagyok, de tiltakoznám, ha teljes és tökéletes magyarságomat kétségbe vonná valaki.
A Duna is német hegységből ered, de Pozsonytól Orsováig nagy magyar folyam. Én is a magyar földre lefutott hegyi patak vagyok. Azt akarom, hogy mindenki így értse, hogy mi voltam és mi vagyok most.”
130 éve, 1888. december 6‑án hunyt el Budapesten.
Az írás megjelent a Magyar7 2018/32. számában.
