A Föld legrettegettebb vulkánja
A karácsony előtti napokban a világsajtó gyakran foglalkozott a sok áldozatot követelő indonéziai szökőárral, amelynek legvalószínűbb okozójaként a Szumátra és Jáva közötti Szunda-szorosban található Krakatau-sziget hírhedt vulkánjának kitörését emlegették.
Az indonéz szigetvilág egészen a 20. századig holland érdekszférának számított, ezért nem meglepő, hogy sok leírás és feljegyzés éppen a hollandoktól ered. 1880-ban Rogier Verbeek hivatalos felmérést készített a Krakatauról, és ezt 1884–1885-ben publikálták. Ennek azért van különös jelentősége, mert lehetővé tette az 1883. augusztus 27-én lezajlott kataklizma lokális következményeinek az összevetését a kitörés előtti állapotokkal.
Augusztus 24-én még erőteljesebbé vált az erupció, augusztus 26-án pedig már 27 km-es magasságba lövellte a hamut, miközben 10-15 percenként robbanások is lezajlottak. A vulkántól 20 km-re lehorgonyzott hajókra vulkáni anyag, piroklaszt-eső hullott, sőt kisebb cunami is kialakult. A végzetes nap 1883. augusztus 27-e volt, amikor öt óra leforgása alatt – reggel fél hat és 10:52 között – négy robbanás következett be. A becslések szerint mintegy 25 köbkilométernyi sziklát és hamut dobott a levegőbe. A legnagyobb robbanás a harmadik volt 10:20-kor, ennek az energiája 5000 hirosimai atombomba erejének felelt meg és a világ legnagyobb hangját produkálta, amelyet a 3500 km-re délre fekvő ausztráliai Perthben és Afrika keleti partjai közelében, a 4800 km-re elterülő Rodrigues-szigeten is puskalövés hangjaként észleltek. Jakartában 180 dB erejűnek mérték.
A kataklizma nyomán kialakult lökéshullám hétszer körbefutott a Földet és még öt nap elteltével is érezni lehetett a hatását.
A Krakatau felrobbanása következtében megváltozott a sziget alakja is. Nagyobb része megsemmisült, illetve egy új szigetecske alakult ki, amelyet Anak Krakataunak (Krakatau gyermekének) neveztek el.
A légkörbe került hatalmas mennyiségű vulkáni hamu szétterült az egész Föld körül és egy évre 1,2 Celsius-fokkal csökkentette az átlaghőmérsékletet. A kitörés során rengeteg kén-dioxid is felszabadult, ez a légkörben található vízpárával kénessavvá alakult, ami savas eső formájában hullott a felszínre. A világ szinte minden táján szokatlan légköri jelenségeket is megfigyeltek. Az égbolt hónapokon át sötétebbnek tűnt, miközben bizarr színűek voltak a naplementék, ami sok képzőművészt érdekes festmények megalkotására ihletett.
Az 1879-ben született jeles író, Móra Ferenc négyéves fiúcska volt a kitörés idején. Később egy szellemes írásában (Mikor a fény beteg volt) többek között ezt írta: „… még most is látom, mint egyik legrégibb gyerekkori emlékemet. Állok az udvarunkon, tavaszi napszálltakor, ijedt kis emberbogár, és ijedten szorítom az édesapám kezét. Vérszínű fejünk fölött az egész égboltozat. Különös színe van a hosszúra nyúlt árnyékunknak is. Az enyém majd az egész udvart végig éri, apámé el sem fér benne, fölkúszik a le-fölvéges ház nádtetejére. Kettőnké közt egy harmadik árnyék izeg-mozog, hegyes báránybőrsapkával a fején, mint egy óriás kucsmagomba. Ez Híves András bácsi, a házicimboránk, akinek a szavajárása, hogy a gólyáját neki. Most is azt csikorogja a rongyos kis öreg ember, ahogy meresztgeti a nyakát az égre.
– A gólyáját neki, Márton, megint Párizs ég. A porosz–francia háború idején északi fényt láttak a kiskunok, s a Daru utca világi dolgokban jártasabb emberei egyszerre tisztában voltak vele, hogy Párizst felgyújtották a burkusok, s az olyan éktelen nagy város, hogy Félegyházáig ellátszik a lángja. S ehhez a tudományos felismeréshez ragaszkodott Híves András bácsi még tízegynéhány esztendő múlva is. Az apám nem volt egészen bizonyos a dologban, megvonta a vállát. – Majd eloltják, ha ég. De nem oltották el, a nagy tűz hetekig lobogott az égen, s én minden este úgy bújtam a dunnácskám alá, hogy kilelt a félsz-hideg. Az oktalan gyerek még közelebb van a kozmoszhoz, mint a felnőtt ember, s megborzongatja az az ösztön, ami a nagyokban már elfásodik.”
