A felsőfokú magyar agrárszakemberképzés bölcsője
Mosonmagyaróvár egy közel 34 ezer lakosú város Pozsony és Győr között félúton, a Lajta és a Duna mosoni ágának összefolyásánál. A csallóközi magyarok is szívesen látogatják messze földön híres termálfürdőjét, amelynek gyógyhatású vize egyaránt enyhíti a reumás és mozgásszervi panaszokat, valamint a légzőszervi és gyomorbántalmakat.
A város hírét azonban nem a fél évszázada feltárt termálkút alapozta meg, hanem a kétszáz esztendeje alapított agrártudományi oktatási intézménye, amely a maga korában egyedülállónak számított egész Európában.
A mosonmagyaróvári felsőfokú agrárszakemberképzés jelenleg a győri központú Széchenyi Egyetem Mezőgazdasági és Élelmiszertudományi Karán folyik. De az alapítás óta eltelt 200 esztendő során többször is változott nemcsak az intézmény neve, hanem az oktatás nyelve és a tanulmányi idő is. A Magyaróvári Gazdasági Magántanintézetet Wittmann Antal (1770–1842) jószágigazgató kezdeményezésére Albert Kázmér szász-tescheni herceg hívta életre 1818. október 25-én mindenekelőtt azzal a céllal, hogy kiterjedt uradalmai számára gyakorlati ismeretekkel jól felvértezett szakembereket neveljen. Mivel a leendő hallgatók már valamelyik gimnáziumban érettségit szereztek, ezért az itt folyó – kezdetben két évig tartó és latin nyelvű – oktatást bízvást nevezhetnénk felsőfokúnak. A latin nyelv mellé később a német is betársult.
Az első igazgató természetesen Wittmann Antal lett, aki 1832-ig állt az intézmény élén. A legtöbb tárgyat ő adta elő, emellett az uradalmakat is irányította, sőt igyekezett megfelelő környezetet is kialakítani az oktatás számára, ami nemcsak épületek átalakítását, esetleg új épületek létesítését jelentette, hanem mocsarak lecsapolását és tájrendezést is. Természetesen kezdettől fogva jóval többen tanultak itt, mint ahány szakemberre szükség volt a hercegi uradalmakban, mivel akkoriban egész Európában nem volt még egy ilyen képzés. Jöttek Franciaországból, Németországból, de még Törökországból is tanulni vágyó fiatalok. Nincs helyem rá, hogy részeletesen szóljak az intézmény múltjáról, ráadásul olykor a történelem is közbeszólt és megnehezítette az oktatói munkát. Az 1848/49-es szabadságharc idején például szünetelt is a tanítás, mert hallgatóknak fontosabb dolguk akadt. 1850-től már nem magán intézményként működött a tanintézet, hanem az illetékes minisztérium vette szárnyai alá, majd 1869-ben Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Felsőbb Tanintézet néven működött néhány évig és ekkor már a magyar is az oktatás egyik nyelve lett. A Monarchiában ez volt az egyetlen felsőfokú agrárszakember-képző egészen 1872-ig, amikor néhány tanár és számos hallgató Bécsben is életre hívott egy főiskolát, amely azonban mindmáig a magyaróvárit tekinti jogelődjének.
1874-ben ismét névváltozás történt: Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiaként folytatta tevékenységét 1942-ig, amikor is Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Főiskola lett.
A II. világháború után elkezdődött átszervezések a magyaróvári intézményt is érintették. Előbb az akkor életre hívott Magyar Agrártudományi Egyetem „osztálya” lett, majd 1949-ben technikummá degradálták, csak az erőltetett szövetkezesítés miatt jelentkező szakemberszükségletnek köszönhetően indulhatott újra a felsőfokú szakemberképzés 1954-ben. 1962–1970 között Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola volt, majd 1989-ig az Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Mezőgazdaságtudományi Kara. Az 1990-es rendszerváltozás után is történt néhány névváltozás, ami persze formálisan új státuszt is jelentett, noha az oktatás jellege és lényege nem nagyon módosult. 1989–2000 között Pannon Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Kar név alatt működött, 2000 és 2015 között a Nyugat-magyarországi Egyetem része volt, jelenleg (2016. január 1-től) a Széchenyi István Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Karaként működik. A képzés több szinten folyik (felsőfokú szakképzés, alapképzés – BSc –, mesterképzés – MSc –, valamint doktori képzés – PhD). A hallgatók száma kb. 600, de az idén elindult angol nyelvű képzés feltehetően további diákokat vonz majd ide külföldről is. Felvidéki hallgatói is vannak az intézménynek, ahol a mezőgazdasággal kapcsolatos valamennyi szakon folyik oktatás, illetve továbbképzés.
Minderről is olvashatunk a fentebb már említett könyvecskében, amelynek címe Gazdászbiblia és a bicentenárium alkalmából jelent meg dr. Cser János egyetemi docens szerkesztésében. Imakönyv méretű könyvecske ez, s ha úgy tetszik egyfajta kalauza is a tanulmányaikat éppen megkezdett hallgatóknak. A diákélet egy ilyen nagymúltú intézmény falai között, illetve azokon kívül is idővel kialakította a maga érdekes szokásait, hagyományait, amelyekhez szükségszerűen hozzátartoznak az évente ismétlődő közösségi rendezvények, táncmulatságok, táborozások és avatási szertartások is. Mosonmagyaróvárott az első éves hallgatók becsületes neve: balek. Van balekindex, amelynek megszerzése feljogosít a balekbálon való részvételre. Itt az elsősök esküt tesznek és ezzel válnak gazdászhallgatókká. A Dalárda havonta összejön és ilyenkor gazdászdalokat énekel, ezek között számos olyan van, amelyeket sokfelé ismernek, de akadnak közöttük csak itt énekelt szövegű dalok is. Hogy mindez ne merüljön feledésbe a Gazdászbiblia kottástól, szövegestül számba veszi valamennyit, és ezek közül jó néhány aztán felcsendül a különböző alkalmak során. Az ünneplésre, vidámságra sok lehetőség nyílik, hiszen rendszeresen Parasztlimpiát tartanak, ahol mulatságos számokban mérik össze képességüket a versenyzők. De a magyaróvári hallgatók találkoznak más agrárképző intézmények diákjaival és ilyenkor a komoly dolgok mellett bőven van helye a vidám versengésnek is. A végzős hallgatók az utolsó évfolyam első heteinek végén szalagavatót rendeznek, nehogy megfeledkezzenek a tanulmányaik hamarosan elkövetkezendő végéről, aztán el is ballagnak, amit itt valétálásnak neveznek. Ez egy kétnapos eseménysorozat, amely egyfajta búcsúzás a diákélettől, az alma matertől és a várostól is. Mindez jól megszervezett külsőségek közepette: kezdve a fiatalabb hallgatók fáklyás sorfalával, harsonásokkal, feldíszített szekerekkel és hintókkal folytatva, hogy aztán mindez a valétabállal érjen véget. Természetesen van gazdászöltözet, gazdászgyűrű és gazdászjelvény is, a valétaszalagon pedig feltüntetik a tanulmányok megkezdésének és befejezésének az évét. A könyvecskében olvashatunk az Óvári Gazdászok Szövetségéről, amely minden év vége felé „gyertyafényes vacsorát” szervez, ahol beszámolnak a fontos eseményekről, kitüntetéseket adnak át, majd hajnalig tartó bállal búcsúznak az óévtől. Az intézmény számos kiváló tanáráról, nemzetközi hírnevet szerzett egykori diákjairól is hosszan írhatnék, de erről majd egy másik alkalommal.
