A doni katasztrófa 83. évfordulójára emlékeztek Megyercsen - KÉPEKKEL
Nyolcvanhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én a Donnál kezdődött a magyar történelem egyik legnagyobb, sokak szerint az 1526-os mohácsi tragédiához hasonlítható katonai katasztrófája. Annak előestéjén a megyercsiek a helyi II. világháborús emlékműnél mécsesgyújtással és néma főhajtással emlékeztek a Don-kanyarban, a fagyos orosz télben, hazájuktól távol elesett hősökre. Ezzel a megemlékezéssel annak szervezője, a Magyar Szövetség Megyercsi Helyi Szervezete harmadízben csatlakozott a Fiatalok a Nemzetért Alapítvány Gyújts egy gyertyát a Don-kanyar háborús áldozatainak az emlékére! elnevezésű kezdeményezéséhez, vallva: fontos, hogy a hősök emléke tovább éljen.
Tudvalevő, hogy 1943. január 12-én a Vörös Hadsereg jelentős számbeli és műszaki túlerőben lévő egységei az urivi hídfőből kitörve, pusztító erejű támadást indítottak a magyar királyi 2. honvéd hadsereg létszámban és felszerelésben sokkal gyengébb, alultáplált katonákból állt alakulatai ellen. Az urivi áttöréssel vette kezdetét a kegyetlenül véres ütközet, ami mindmáig a Don-kanyari tragédiaként él a magyar történelmi emlékezetben. A nevezett magyar hadsereg katonai veresége során a 207 500 fős személyi állományának hozzávetőleg kétharmada, 143 ezer fő vesztette életét.
Az esti megyercsi eseményen a doni hősökön kívül a II. világháború alatt más helyszíneken folyt küzdelmekben és a koncentrációs táborokban elhunyt áldozatok emlékét is idézték. Közülük a megyercsiek névsora fotógalériánkban található. A zimankó ellenére az emlékműnél jelen voltak azok, akik számára felettébb fontos az emlékezés. Emlékbeszédet mondott Zink Vass Nóra, helyi önkormányzati képviselő, aki egyben a Magyar Szövetség komáromi járási titkára és Nyitra megyei képviselőjelöltje, s ezúton is köszöni Molnár Zoltán polgármesternek és a községi hivatal dolgozóinak azt, hogy az emlékezés helyszínét megtisztították a hótól és megközelíthetőbbé tették.
Nem hősnek készültek. Emberek voltak. Fiúk, apák, testvérek, férjek. Olyanok, akik mögött otthon maradt egy anya tekintete, egy feleség könnye, egy gyerek kézfogása” – kezdte észre és szívre egyaránt ható emlékbeszédét Zink Vass Nóra.
Hangsúlyozta, hogy a Donnál nemcsak a fegyverek öltek: „Ölt a mínusz negyven fok. Ölt az éhség. Ölt a reménytelenség. Mi ma már akkor sírunk, ha egy kis hó leesik, ha hideg a reggel, ha kényelmetlen az út. Ők hónapokon át éltek a jég fogságában, megfelelő ruházat, ellátás, remény nélkül. És mégis: ezek az emberek helyt álltak. Emberként maradtak emberség nélküli körülmények között. Sokan soha nem tértek haza. Nevük nincs sírkőbe vésve. Csontjaik idegen földbe hullottak. De emlékük itt él bennünk. Ez a gyertya nemcsak fényt ad. Ez a gyertya üzenet. Üzenet azoknak, akik ott maradtak a hómezőkön: nem felejtettük el őket”.
Miközben a közelünkben borzaszó háború dúl, azt is kiemelte, hogy az égő mécsesözön nekünk, az élőknek pedig azt üzeni, hogy „a béke nem magától értetődő, hogy a háború mindig az embert tiporja el először, és hogy a legnagyobb hősiesség néha csak annyi: túlélni vagy méltósággal elbukni. Ahogy most fellobban a láng, gondoljunk egyetlen névre. Egyetlen arcra. Egyetlen sorsra. Mert a Don-kanyar tragédiája nem számokból áll – hanem emberekből. Hajtsunk fejet előttük! Őrizzük meg az emléküket! És ígérjük meg: a csendjük nem lesz hiábavaló! Dicsőség a hősöknek! Béke az elesetteknek! Emlékezés az utókornak!”.
A méltóságteljes közös tisztelgés során a jelenlevők mécseseket, gyertyákat gyújtottak és helyeztek el a mementónak szolgáló emlékműnél. Ők is azt vallják, amit Mikula István írt a Don-kanyari hősök tiszteletére című versében: „Immár sok idő eltelt eme tragédia óta, /Mikor a honvéd a hazának nem maradt adósa,/ Mert tőlük bátrabb katonák ma sem születtek azóta./ Reményt hoztak a holnapba,/Az életüket feladva”.
