A beneši bosszú áldozatairól
Június végén harmadik alkalommal került sor arra a nemzetközi történelmi konferenciára, melyet a Ligetfalu polgári társulás rendezésében tartottak Pozsonyban. A konferenciának, amely az 1948 – Hontalanságból a totalizmusba címet viselte, a II. világháborút követő ligetfalui vérengzés volt a témája.
Mint ismeretes, a csehszlovák hadsereg 17. gyalogezrede már a békekötést, a háború befejezését követően magyarok tömegét gyilkolta le a Pozsonyhoz tartozó Ligetfaluban.
A konferencia szorosan kapcsolódik egy 1945. július közepén történt eseményhez, amikor a Drezda melletti Taubenheimbe „kisegítő munkára” kivezényelt, onnan hazatérő leventék közül 90 főt a csehszlovák hadsereg 17. pozsonyligetfalui gyalogezredének katonái, Edvard Beneš titkos parancsára, a ligetfalui erődrendszer hatos számú bunkerja előterében kivégeztek. A vérengzés dátumából látszik, hogy erre hat héttel 1945. május 8‑a után, a II. világháborút lezáró európai békekötést követően került sor, ami fölött ma értetlenül áll a tisztességes ember és főleg a felvidéki magyar. Vajon mi volt a célja Benešnek és kormányának ezzel a véres cselekedettel? Tervezett bosszú volt az I. Csehszlovák Köztársaság szétverése miatt?
Véletlen pogrom a katonák részéről, vagy előre kitervelt etnikai tisztogatás, az államelnök régi álma, az egységes cseh és szlovák nemzetállam megteremtése érdekében? Négy éve foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Azóta, hogy a kivégzett 90 leventének és a ligetfalui egykori koncentrációs táborba került több száz német, magyar és szlovák áldozatnak 2015. június 20‑án a mészárlás egyik színhelyén emléktáblát avattunk. A kérdés tisztázása érdekében kezdtük el konferencia‑sorozatunkat, amibe igyekeztünk bevonni olyan cseh, szlovák és felvidéki magyar történészeket, helytörténészeket, akik a témával – valamilyen személyes vagy erkölcsi ok folytán – már korábban elkezdtek foglalkozni.
Jómagam egy ártatlan kérdés után, 2012. január 8‑a óta foglalkozom a legyilkolt leventék halálának kutatásával. Írsz‑e az eltűnt debrődi leventékről? – szegezte nekem szülőfalumban, Debrődön tartott könyvbemutatómon a kérdést gyerekkori pajtásom. Kezdetben négy kérdés foglalkoztatott: mikor, kik, hol és hány embert végeztek ki a II. világháború befejezése után? Érdekes módon a Kínterhes évek című könyvemben már az 1947. december 27‑én játszódó esemény, a komatalálkozó kapcsán elhangzik egy visszaemlékezés, amiről később kiderült, hogy a ligetfalui vérengzés elkövetőinek egy korábbi gaztettéről van benne szó. Mecenzéfi rokonaink 1945. június 19‑én csak véletlenül úszták meg a přerovi tragédia áldozatainak sorsát. Tanúként azonban részt vettek 1947. október 10‑én brünnben a fellebbviteli tárgyaláson, ahol a már említett 17. ligetfalui gyalogezred korábbi parancsnokának tárgyalása zajlott. Bedřich Smetanát és Jozef Jančot akkor még perbe se fogták. A komaasszony erről a szörnyű igazságtalanságról beszélt nekünk akkor. Igaz, csak suttogva, mert megfenyítették őket, ha beszélni mernek róla, ők is az áldozatok sorsára jutnak.
Később személyes kapcsolatom František Hýbl történész tanárral, a dobsinai és környékbeli családok (120 nő, 72 idősebb férfi, 75 gyermek és csecsemő) lemészárlásának kutatójával, hozzásegített ahhoz, hogy a négy kérdés közül kettőre megismerjük a választ. (Hýbl a přerovi tömeges kivégzés körülményeit kutatta, amelyet ugyanennek a gyalogezrednek a tagjai hajtottak végre Pozsony felé haladtukban, amikor 265, bányászmunkákról hazafelé tartó németet és magyart, köztük 71 gyermeket végeztek ki egy éjszaka leforgása alatt. – a szerk. megj.)
Az elkövetők periratához csatolt tanúk vallomásában ugyanis már utalás van a Ligetfalun 1945. június 20‑át követő vérengzésekre is, de ekkor sem az ügyészség, sem a bíróság nem volt tekintettel a tanúk vallomására. Csak később, a ligetfalui egyik áldozat, a szlovák nemzetiségű Ernes Bacušan pere kapcsán lettek elítélve az elkövetők. Edvard Kosmel, a tábor parancsnoka 12, Bedřich Smetana és Jozef Jančo vizsgálótisztek 8‑8 év börtönbüntetést kaptak. Smetana az ítélethirdetés előtt megszökött a brünni börtönből, és Magyarországon keresztül Izraelbe menekült. Majd amikor a csehszlovák hatóságok a kiadatását kérték, álnéven Új‑Zélandra költözött, ahol 2006‑ban hunyt el. Kosmel 1982‑ben Nyitrán halt meg, miközben életében fényes katonai karriert ért el. Moszkvában ő képviselte Csehszlovákiát a Varsói Szerződés legfelsőbb parancsnokságában. Előtte, 1966‑tól a Csehszlovák Szövetségi Gyűlés (parlament) képviselője volt. Jozef Jančo „bűnhődött” leginkább, őt egy újabb ítéletben, a fogva tartott nők megerőszakolásáért menesztették a katonaságtól. Jó, ha tudjuk, hogy martosi nejével együtt az ógyallai temetőben van eltemetve. Környezetében senki nem tudta, milyen súlyos bűnök terhelik a lelkét.
A harmadik és a negyedik kérdés az, amire a nemzetközi konferenciák megrendezésével keressük a választ: Mennyi lehet a ligetfalui áldozatok száma? Az 1947. április 28‑ától augusztus közepéig tartott részleges kihantolások alkalmával pontosan mennyi áldozat teteme került elő, és hová hantolták el őket? Egyszerűnek tűnő kérdésekre keressük a választ, de eleddig csak tanúvallomásokkal rendelkezünk, amikhez dokumentumokat keresünk. Csak ezek előkerülése után lehet továbblépni, és megépíteni az áldozatok emlékművét.
A korábbi kérdésre is megkaptuk a választ. Ezt Karl Schwarzenberg volt cseh elnökjelölt mondta ki: „Edvard Beneš és kormánya tagjainak az elkövetett népirtásért ma a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt lenne a helye!”
Az írás megjelent a Magyar 7 28. heti számában.
