1938. november 6. üzenete Komáromból: megmaradásunk kulcsa az összefogásban rejlik – KÉPEKKEL
A dél-komáromi Endresz Csoport Egyesület november 6-án a Szabadság téren működő Polgármesteri Hivatal dísztermében, valamint az épülete főbejáratánál található Horthy-emléktáblánál Boráros Imre, Kossuth-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház örökös tagja Hit és hűség Istenben, emberben című zenés-irodalmi önvallomásával, valamint Pokornyi Gábor történésznek, az ottani Klapka György Múzeum igazgató-helyettesének ünnepi beszédével és koszorúzással emlékezett meg Komárom visszacsatolásának 88. évfordulójáról. A tartalmas rendezvényre a helyi lakosokon kívül a Duna bal partjáról is érkeztek érdeklődők, portálunk szintén elfogadta a szervezők meghívását.
Az esemény elején Arlett Tamás, az Endresz Csoport Egyesület alapító elnöke üdvözölte a jelenlevőket, köztük Czita János helyi alpolgármestert. Hangsúlyozta: amíg a trianoni döntés napja, június 4. gyásznapnak számít az összmagyarság tudatában, Komárom 1938. november hatodikai visszacsatolása, vagyis Komárom önkényes szétszakítottságának befejezése örömmel tölti el a lelkünket. Annak ellenére is, hogy a történelem viharai azután sem kímélték a későbbiekben ismét államhatárral kettészelt városunkat... Elmondta, hogy az 1938 őszén történtek 88. évfordulóján is az előző években jól bevált forgatókönyv szerint emlékezünk, vagyis a díszteremből közösen a Horthy-emléktáblához megyünk, ahol az újabb emlékbeszédet annak megkoszorúzása követi.
Majd szeretettel köszöntötte Boráros Imre, Kossuth-díjas színművészt, a Komáromi Jókai Színház örökös tagját, akit arra kért, hogy tartsa meg az új műsorának e napra időzített bemutatóját. A Hit és hűség Istenben, emberben című zenés-irodalmi önvallomása során, melynek művészeti munkatársa az élete párja, Petrécs Anna volt, Apagyi László hangász, zenei munkatárs működött közre.
A jeles felvidéki színművész háromnegyedórás összeállítása elején az őt mindenkor inspiráló, hitvallásaként választott jelmondatot idézte: „Egyetlen igazság éli örök életét égen és földön: az Istenek Igazsága - ez a béke és szeretet”. Majd József Attila Tél című versének sorait idézte: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,/ hogy melegedhetnének az emberek...”. Aztán Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! versével a hazájukból a jobb külföldi megélhetés reményében kivándorlóknak, majd honvágytól szenvedőknek üzente meg: „Még nem tudom:/ Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,/ De addig, varjú a száraz jegenyén:/ Én itthon maradok.”.
A könyfakasztó sorok után Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása igazságtalan bebörtönzése idején gondolatban megtartott miséje által közvetített szívhez és észhez szóló, magvas gondolatokat tolmácsolta az anyanyelvünkhöz, nemzettudatunkhoz, hitünkhöz, kultúránkhoz, szülőföldünkhöz... való mindenkori ragaszkodás fontosságáról. „Ha van egymillió imádkozó magyar, akkor nem félek a holnaptól” – idézte a bíboros kijelentését.
A továbbiakban az összekötő szövegében az időszerű iskolai gyilkosságok, bombariadók kapcsán is több jeles költőnk verssoraival hangsúlyozta, hogy „a világ nagyon beteg”, az Urat arra kérve, hogy szabadítson meg minket a gonosztól. Tollas Tibor költő, a Nemzetőr Gloria victis 1968 címú versében pedig az őt németországi emigrációba kényszerített, 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai események között vont párhuzamot: „S izenjük minden elnyomónak:/ Megölhettek, de megmarad az ország,/ Megszállhattok, de nem győztök soha,/ Elűzhettek, de a nép emlékezik,/ Mint megvakított a felkelő napra./ Szabadság! Lángszirmú virágodat/ Őrzik a holtak és a századok.”. Aztán neves aktorunk Szent István király alakját idézte meg, aki hajdanán attól tanult, akit megfeszítettek...
Reményik Sándor Templom és iskola című versével a kis létszámú magyar iskoláink fennmaradása érdekében napjainkban is petícióval harcolókhoz így szólt: „Ti megbecsültök minden rendet,/ Melyen a béke alapul./ De ne halljátok soha többé/ Isten igéjét magyarul?!/ S gyermeketek az iskolában/ Ne hallja szülője szavát?!/ Ne hagyjátok a templomot,/ A templomot s az iskolát!”. Tánczos Katalin Az én Miatyánkom című versével a kilátástalan élethelyezetben levőknek ezt tanácsolta: „Ó, „Lélek”, ne csüggedj!/ Ne pusztulj bele!/ Nézz fel a magasba – reményteljesen,/ S fohászkodj: Mi atyánk, Ki vagy a mennyekben...”.
A nemzettudat-erősítő műsorban szintén helyet kaptak a Gágyor József-féle Intelmek, valamint Ábrányi Emil Él a magyar és Ady Endre Adja az Isten című költeménye is, majd a Mi nem felejtünk, nem felejthetünk című dallal zárult, amely szövegét Szőke Jenő, zenéjét pedig Balázs Árpád írta. Az új összeálltást Boráros Imre legközelebb november 11-én (szerdán) 14 órakor az észak-komáromi városi nyugdíjasklubban mutatja be.
A megemlékezés második részében Arlett Tamás újabb köszöntő szavai után Pokornyi Gábor történész, a Klapka György Múzeum igazgató-helyettese hangsúlyozta: „Vannak napok, amelyeket az idő múlása nem halványít el, hanem egyre fényesebbé csiszol. Vannak dátumok, amelyek nemcsak száraz adatok a történelemkönyvek lapjain, hanem a szívünk dobbanásai. November hatodika Komárom számára pontosan ilyen nap. Nyolcvannyolc évvel ezelőtt, 1938. november 6-án a történelem kereke – ha csak egy történelmi pillanatra is – igazságot szolgáltatott ennek a sokat szenvedett, kettészakított városnak. Az első bécsi döntést követően ezen a napon vonultak be a magyar honvédek Komáromba, hogy véget vessenek a húsz évig tartó kényszerű elszakítottságnak, a hontalanság fájdalmának és a trianoni határvonal önkényének“. Részletesen felidézte 1938 őszének történéséit, fókuszálva a szeptember 29-én aláírt müncheni egyezményre, amelyek Komárom szétszakításához vezettek.
„A müncheni egyezmény kiegészítő nyilatkozata értelmében magyar-csehszlovák tárgyalások kezdődtek Komáromban, 1938. október 9-én. A magyar kormányt Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleky Pál gróf közoktatásügyi miniszter képviselték. A csehszlovák kormány részéről kiküldött bizottságot Jozef Tiso (1938. október 7-től az első Szlovák Köztársaság elnöke) és Párkányi miniszterek vezették. A tárgyalásokat egész Dél-Szlovákiában nagy figyelemmel kísérte a lakosság, s a remélt határváltozás reményében több községben zajlott békés felvonulás, amely során a lakosság elénekelte a korábban tiltott magyar Himnuszt és kitűzte a magyar nemzeti lobogót. A csehszlovák delegáció különvonaton érkezett Észak-Komáromba, a magyar küldöttséget és a külföldi laptudósítókat a Zsófia és a Szt. Imre gőzös, valamint hatalmas túraautók hozták Budapestről Dél-Komáromig. Az Erzsébet híd déli hídfőjénél a kocsiból kiszálló Kánya Kálmán külügyminisztert és gróf Teleky Pál kultuszminisztert, Alapy Gáspár m. kir. kormányfőtanácsos, polgármester köszöntötte...“ – hangzott el egyebek mellett az október 13-án reggel megegyezés nélkül abbamaradt, komáromi tárgyalásokról.
A továbbiakban elhangzott, hogy a német-olasz döntőbíróság 1938. november 2-án kezdte meg a tanácskozást a bécsi Belvedere-palotában, Ciano gróf olasz külügyminiszter és Ribbentrop német külügyminiszter részvételével. Magyarország képviseletében Kánya Kálmán külügyminiszter, Csehszlovákia képviseletében pedig Chvalkovszky külügyminiszter volt jelen. A meghozott döntés értelmében, bár Magyarország nem kapta meg az elcsatolt területeit teljesen, de 12.400 négyzetkilométer és 1 000 000 lakos visszakerült az anyaországhoz. A visszatért lakosság 84,4 százaléka vallotta magát magyarnak. Szlovákiában maradt Pozsony és Nyitra, de visszakerült az összes jelentősebb dél-szlovákiai és kárpátaljai város: Dunaszerdahely, Galánta, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár és Munkács is.
Majd a szónok így folytatta: „November 6-ára, délelőtt 8 és 11 óra közötti időszakra a cseh katonai városparancsnok kijárási tilalmat rendelt el. November 6-án hajnalban 8 óráig a szervezőbizottság felállította a diadalkaput, a díszemelvényt, a lakosság virágokat és szőnyegeket helyezett ki az ablakokba és kitűzték a magyar zászlót. A cseh parlamenterek megjelentek az Erzsébet-szigeten, a magyar parlamentereket pedig Fülöp Zsigmond városbíró a városházára kísérte és ott megtörtént a város formális átadása-átvétele. Háromnegyed 11-kor az utolsó cseh katonák és pénzügyőrök is elhagyták az Erzsébet hidat. A tömeg jelszavakat skandált: „Horthy, Horthy! Mindent vissza! Éljen Kánya! Éljen Teleki! Duce, Duce!” A magyar bakák átgázoltak az Erzsébet- hídon virágokból kirakott 1918-1938 alakzatba, majd átmasíroztak a Baross utca elején felállított Diadalkapun, melyen „Isten hozott” felirat állt. A Szent András-templom szintén feldíszítve várta az ünneplőket, a téren álló óra reklám-üvegeit piros-fehér-zöldre cserélték a „Magyar Hiszekegy” szövegével. Százhúsz magyar ruhás komáromi lány várta a kormánytagok érkezését“.
Mint megtudtuk: egy óra után megérkezett a magyar kormány Imrédy Béla miniszterelnök vezetésével. Fél kettő után megérkezett Horthy Miklósné két fiával. Horthy Miklós kormányzó délután 1 óra körül érkezett a dél-komáromi Városháza előtti térre. Ott felült a fehér lovára és a Horthy Miklós (ma Mártírok) út – Igmándi útvonalon, testőrei kíséretében lovagolt át a hídon. Komáromban három ifjú hölgy: Kecskés Sára, Kállay Éva és Gőgh Gizella fogadta őt. Fülöp Zsigmond városbíró ünnepi beszédében elmondta: „E döntés hozta meg Komárom fölszabadulását is az alól a kereszt alól, melyet Trianon vállaira rakott… Magyar volt a város ezer éven át, magyar maradt a legsúlyosabb időkben is, magyar lelke, magyar szelleme megtartotta magyar nemzetének...“.
„Nehéz szavakba foglalni azt az érzést, ami eltölt ebben a történelmi pillanatban. Húsz súlyos esztendő után először lépek seregünk élén a Felvidék felszabadult földjére. Hozom hazatérő testvéreinknek az egész magyarság szeretetét.[…] Az idegen uralom idején kemény magyarnak lenni, becsület dolga. Komárom kitartott magyar becsületében, és ma az ősi Szent András-templom tornyán újra a mi zászlónk leng. Köszönöm e város falai közül a Felvidék hűségét, szeretetét, kitartását és kiváló vezéreinek a feltámadásba vetett tántoríthatatlan hitét!” – a kormányzó e szavait hatalmas ováció követte, majd a katonazenekar rázendített a Himnuszra. Mély méltósággal énekelte a tömeg a magyar nemzeti imádságot, hiszen ez volt az első alkalom húsz év óta, hogy szabadon, gumibot nélkül énekelhette az utcán, honvédzenekar kíséretével. Végezetül a csapatok díszmenetben hagyták el a várost. Útjuk valóságos diadalút volt...“ – folytatódott a beszéd, kiemelve: „ Ez a visszatérés nemcsak politikai aktus volt, hanem a lélek diadala. Annak a bizonyítéka, hogy a nemzeti összetartozás érzését, a közös nyelvet, a kultúrát és a közös múltat semmilyen mesterségesen meghúzott határvonal nem képes kitörölni a szívekből. Húsz év elnyomás és bizonytalanság után Komárom megmutatta, hogy a hűség erősebb a kényszernél“.
A lélekemelő emlékbeszéd, amit az emlékezés és hála koszorúinak elhelyezése követett, ekképp zárult: „Bár a történelem viharai később újra átírták a határokat, és a fizikai valóságban a város ma is két ország területén fekszik, a mai nap legfőbb üzenete mégis a győzelemé és az egységé. Mert ma már nincsenek fegyveres határok a Duna felett. Ma Dél-Komárom és Észak-Komárom polgárai újra szabadon járhatnak át egymáshoz, együtt építve a jövőt, közösen ápolva a múltat. November 6-a arra tanít minket, hogy megmaradásunk kulcsa az összefogásban rejlik. Amíg képesek vagyunk együtt emlékezni, amíg fontos számunkra a szülőföldünk, a kultúránk és egymás kéznyújtása, addig Komárom oszthatatlan marad lélekben és szellemben egyaránt. Őrizzük meg ezt a lángot, legyünk büszkék hős múltunkra, és dolgozzunk egy olyan Komáromért, ahol a Duna többé soha nem elválaszt, hanem örökre összeköt bennünket! Köszönöm, hogy együtt emlékezünk“.
