White Days 2.0 – avagy menekülés valódi Önmagunk felé
Ebben a műben nem lehet megnyugodni csak kíváncsiságunktól hajtva állapotain átlendülni, menekülni belőle remélhetőleg valódibb Önmagunk felé.
Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb magányba és így szólna hozzád: „Ezt az életet, amelyet most élsz és amelyet éltél, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden fájdalomnak, kéjnek, minden gondolatnak és sóhajnak, életed minden kimondhatatlanul apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban - pontosan ugyanennek a póknak kell visszajönnie és holdfénynek a fák között, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A lét örök homokóráját újra meg újra megfordítják, és téged vele együtt, te porszemek porszeme!” - Nem vágnád magad fogcsikorgatva a földhöz, átkozva a démont, aki így beszélt? Vagy megéltél már valaha oly feledhetetlen pillanatot, amikor azt válaszoltad volna neki: „Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!” Ha e gondolat úrrá lenne rajtad, megváltoztatna teljes valódban, sőt talán föl is őrölne; a mindenre és minden dolgokra vonatkozó kérdés: „akarod-e mindezt még egyszer és számtalanszor újra?” nehezedne a legsúlyosabb teherként cselekvésedre? Vagy mennyi jóindulatról kellene tanúbizonyságot tenned önmagad és az élet iránt, hogy soha többé ne kívánj egyebet, csak e végső és örök megerősítést és szentesítést?” (Nietzsche: A vidám tudomány, 341.)
A White Days 2.0 egy audiovizuális esszé, mely motivikusan a White Days 1.0-ra épül fel, technikai és szimbolikus gazdagságában, művészileg azonban érettebb multimediális színpadi produkcióvá nőtte ki magát. A White Days 1.0 kísérleti élő zenés film (Szemzői fordulattal mozi-zene) premierje 2010-ben volt az akkor jubiláló Transart Communication nemzetkozi performanszfesztivál egyik esti produkciójaként (Érsekújvár), majd pedig ugyanazon év őszén az Intermedia BB fesztiválon Besztercebányán.
A White Days 2.0 stage-performansz, mely több médiumot (gesamkunstwerk) ötvöz, megjelenésében jogot formálva a nézői élmény szinte egészére. Olyan a kísérleti film, melyben jól megférnek együtt a CGI animációk, stop motion és videó felvételek, valamint a szerzőileg manipulált ready-made videók. Zenéje és hangtérképe is hű marad a képi-zenei elképzeléshez (szonorizmus, benső képek vezérelte kompozíciós eljárások). Talán ezért is vissza-visszatérők William Blake szövegei, akit Pálmai, az alkotása szerzője multimediális művésznek értelmez. Tudvalevő, hogy William Blake misztikus költő, festő és zenész is volt. “A hiábavalóság dalai” „metanyelve“ szimbólum-analógiákban rezonál kép, hang és zene közt.
Az előadás közel 70 percben “célozgat” a magától eltávolodott lélek útjára és objektivizált valóságára, melybe belehülyült. Megkomponált és bejátszott zenei-hangi alapja élő dinamikus énekkel és zenei játékkal gazdagodik. A film első 17 perce 2017 nyarán debütált a szerző szobrászkiállításán Pozsonyban a PRFR Gallery-ben, majd ugyanazon év októberében a Pro-téza nemzetközi színház-fesztiválon a Debris Company kísérleti tánccsoport egy interaktív happeningjében.
A White Days 2.0 - Songs Of The Otioseness filozófiai alapokra épül, de az élő játék benne olyan közvetítőerőként hivatott jelen lenni, mely remélhetőleg jó eséllyel pályázik az igényesebb közönség figyelmére. Ez a produkció nem kér, nem kényeztet, a közönségét aggasztóan baljós feszültségével sebzi meg. Ideális bemutatási helyei galériák tágas aulái, a kortárs alternatív művészeti formáknak helyt kínáló ipari épületek vagy olyan kísérleti moziklubok, melyekben az élő hangosítás nem akadály, illetve egyéb alternatív multimediális fesztiválok.
Az előadás nyitott a Gesamtkunstwerk eszmeiségére (összművészeti törekvések) főként abban a csehszlovák összefüggésben is, melyet a legendás Laterna Magica vagy kortárs nemzetközi művészeti körökben többek között William Kentridge vagy a grönlandi Verdenstheatre árnyékszínháza, valamint Szemző Tibor magyar zeneszerző és filmrendező „mozi-zenéje” jelent.
Narratíve a film történettelen, a közönség egyedül a szimbolikus analógiák követését választhatja vezérfonálként, ha nem csak a változó, furcsa, néha démonian lidérces, máskor magasztos, ismét máskor már-már infantilis helyszínek és formák látványában kíván elmerülni. Mintha egy öreg filmszalagon szélesvászonra írt patetikus képi jegyzeteket találtunk volna repülő félistenekről, elváltozott karakterekről egy vissza-visszatérő verébről és az örök-magány vándoráról, ki hol önmaga, hol nem, ki egyszerre mindenki és senki sem.
A filmtörténeti kultúrában a néma film eredetileg nem is volt “annyira néma”. A vetítés alá gyakran játszott élőben zenekar vagy “legalább” egy zongorista. A filmvetítés amolyan megrendezett, de spontánul szerveződő szociális happening volt, akárcsak sokáig a közös tévénézés. A zenészek játékára időnként harsány véleménynyilvánítások rétegződtek és mindez elvitathatatlan része lett a közösen teremtett-megélt szituációnak. Hollywood hallgattatta el a közönséget a hangosfilm eljövetelével és tömte be száját pop-cornnal.
A vetített film a szerző felfogásában nem lesz a zene kulisszája és a zene sem puszta aláfestése a filmnek. E két elem közös tánca alkot egy multimediális művet, melyben a kifejezés igénye szabja meg az egyes elemek pillanatnyi viszonyait. E szerint egyes részei az előadásnak élő improvizatív jelleggel bírnak, mások időzítettek és komponáltak. Az improvizált és komponált közti párbeszédben a képnek megfeleltethető feszültség teremtődik – állapotok sora, ami voltaképp e produkció – azaz becsábítás egy-egy állapotba, és az abból való továbbűzetés egy következőbe.
Nem titkolt alkotói szándéka a szerzőnek ez a szüntelen cserbenhagyatás - a közönség lelki hontalanná tétele. Ebben a műben nem lehet megnyugodni csak kíváncsiságunktól hajtva állapotain átlendülni, menekülni belőle remélhetőleg valódibb Önmagunk felé. A mű alaphelyzete az, ahogy önmaga kényelmetlensége. Űzöttségünk létélményünkből fakad, az örök születésben és felbomlásban pulzáló tudatból, melyben e világot Maya fátylaként imagináljuk. Platón barlangja. Mi is lehetne méltóbb médiuma e lét-nyughatatlanságunk ünneplő körbenjárásának, mint olyan filmet álmodni, mely úgy változik, hogy történettelen, mely úgy folyik le, hogy az idővel dacol. Eme kettős létélmény, ez a melankólia és Nietzsche “leghatalmasabb terhe” fogalmazta meg a szerzőben az előadás címét: Fehér napok - A hiábavalóság dalai.
A dalok szövegei William Blake, Krasznahorkai László, William Wordsworth és Paul Celan szövegei angolul, illetve írott-vetített formában felbukkannak Hölderlin, az Avaduth Gita, valamint a szerző saját szövegei is. Nietzsche saját nyelvén, az ő nyomán pedig Hamvas is megrajzolta az eljövendő szellemre nyitott ember karakterológiáját. Hamvas szerint ez a lény a teremtőien tevékeny alany. De ne higgyük, hogy ezzel kategorizálható lenne... Nincs recept, csak olyan lény körvonalairól van szó, aki minden üdvtanból kiábrándulva a szellemhez úgy hű, hogy közben a korban teljesen benne van, az időben helyt áll, sőt a szellemet benne megvalósítja. Olykor egyenesen segédkezik a kor óhajtotta dekadencia beteljesítésében, személyesen érintve van benne, Önmagát azonban nem veszíti el. Mintha a szent iránti sóvárgását szítaná vele. A kor felismert tudata és technikai vívmányai eszközei lesznek a multimediális alkotónak, aki jogát az “aranycsináláshoz” magának fenntartja. A mindenben érintett teremtő alany nem az egymás ellen kiüresedésig kijátszott elemek posztmodern mágiáját űzi, hanem ezer nyelven akar szólni, ezer életet élni egyszerre, vagyis hazárd módon pazarolja erejét, mert a teremtésben megsejti erői forrásának kimeríthetetlenségét.
A White Days 2.0. olyan multimediális alkotás, mely a lélek majdnem reménytelen önfelszabadításának gondolatával játszadozik. Az emberiség végtelen üresjáratain túl mintha néha fel-felcsillanna ez a lehetőség, ahogy saját repülését álmodja, de közben félő, hogy materialista démoni gépezetének martaléka lesz. Az örök visszatérés nietzschei lidércnyomása önmeghaladás – kényszerként értelmeződik benne. Multimediális műként esetleg szokatlan tereket és közönséget idézhet maga köré a képzőművészet, a kísérleti animáció és a zene kedvelőinek köréből. Jelenleg egyeztetés tárgya egy budapesti és egy berlini ősbemutató is.
(x)
