Visszaemlékezések a Casablancáról
A Casablanca című filmre a férfi főhős, Humphrey Bogart születésének 125. évfordulóján emlékezünk. A moziról nagyon sokat írtak, mégis számos, eddig talán kevésbé ismert újdonságot is rejtenek a visszaemlékezések.
A hosszú repülőutakon éjjel két dolgot lehet csinálni, aludni vagy filmeket nézni. Az alvás változatot most hagyjuk, inkább foglalkozzunk a filmekkel! Több száz mozi közül választhatunk unaloműzőnek, s a kategóriák száma is meghaladja az egy tucatot. Különösen népszerűek a nosztalgiafilmek. Hosszú évek tapasztalatai alapján három mozi vezeti a rangsort: a Ben-Hur, a Római vakáció és a Casablanca. Tavasszal, egy utamon az utóbbi volt terítéken, s a folyosón sétálva megfigyeltem, hogy minden tizedik ember az Észak-Afrikában játszódó romantikus történetet nézte.
Most aktualitása is van a műnek, amelyet rendre beválasztanak a világ legjobb filmjei közé. A főszereplőt alakító Humphrey Bogart 125 éve született, s a maga idejében ő volt az ügyeletes sztár, minden kasszasikerre áhítozó stúdió őt szemelte ki a főszerepre.
Pedig nem volt könnyű eset, a visszaemlékezések szerint egészen magának való ember volt, aki gyakran az udvariatlanság határán bánt kollégáival. Ingrid Bergman memoárjából (Életem) idézek: „Csodálatos színészcsapat jött össze, de a forgatókönyvi nehézségek miatt kissé idegesek voltunk mindannyian, és Humphrey Bogarthoz alig tudtam közel kerülni. Megcsókoltam, de nem ismertem. Udvariasan viselkedett, de mindig éreztem a pár lépés távolságot; fal volt köztünk. Kis nyuszinak tekintett.”
Más kollégáját is lenézte a filmsztár, például a Victor Lászlót alakító Paul Henreidet tehetségtelennek tartotta, és így is kezelte. A svéd származású művésznő a forgatókönyvi nehézségek említésénél arra célzott, hogy a forgatókönyvíró Epstein fivérek rendre lemaradtak a folytatásokkal, így a forgatásokon még senki sem ismerte a történet végét. Ennek ellensúlyozására mind a rendező, mind pedig a színészek naponta rögtönöztek, s gyakran különböző variációkat forgattak le.
A rendező Kertész Mihályt idegesítette a káosz, ráadásul voltak nyelvi nehézségei is, nem mindig tudta pontosan kifejezni magát angolul. Ez végül is nem annyira hátráltatta a munkát, mivel a szereplők között bábeli nyelvzavar uralkodott, hiszen a német tisztet alakító Conrad Veidt Németországból menekült zsidó volt, Paul Henreid bölcsőjét Ausztriában ringatták, s még nem beszéltünk a magyarokról, Peter Lorre-ról és Szőke Szakállról.
A rendező, s a két magyar művész megtalálta szerencséjét Amerikában. Nem volt természetes, mivel Magyarországról olyan híres filmsztárok emigráltak, mint Jávor Pál, Kabos Gyula és Mály Gerő. Jávor kisebb szerepekhez jutott csak Hollywoodban, például felvillant a Halászlegény frakkban című zenés filmben, de összességében elkallódott. Kabosnak ennyi sem jutott, magyar közönség előtt lépett fel magalázó honoráriumért, míg a szívbetegsége el nem vitte. Mály Gerő is kegyelemkenyéren élt, s egyik New York-i magyar barátom elmondása szerint bánatában halálra ette magát.
Kertész Mihály életéről Topolánszky Tamás Yván CURTIZ – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot címmel készített filmet, s idézi a mondást Kertészről: a legmagyarabb amerikai, a legamerikaibb magyar. Pályája kezdetéről kevesebbet beszélnek. Itt említhetem az 1914-ben forgatott Bánk bán filmet, amelynek forgatókönyvét a mára legendává lett Janovics Jenő írta, a királynő szerepét pedig Jászai Mari alakította. Itthon 40 játékfilmet hagyott hátra, sajnos teljes terjedelemben egyik sem maradt meg. Neve mégis a Casablanca nyomán vonult be a filmtörténetbe.
Nem így indult, a mozi egy lett volna a tucatfilmek sorában, mégis ikonikussá vált. Ennek oka a háborús romantikus történetben keresendő, a tömegekhez szólt, s a véletlen időzítés folytán a casablancai konferencia közelsége is vonzóvá tette.
Magyarországon 1947-ben mutatták be. Ekecs Géza, (Cseke László), a Szabad Európa Rádió könnyűzenei műsorvezetője az 1996-ban megjelent, A mikrofonnál és a lemezjátszónál Cseke László című könyvében így ír a bemutatóról: „A Városi Színházban mutatták be Michael Curtiz – azaz Kertész Mihály Casablanca című remekművét, az akkori köztársasági elnök, Tildy Zoltán jelenlétében. Azt a jelenetet, amikor a franciák himnuszuk elsöprő dallamával a katonaindulót éneklő németekbe fojtják a szót – újra vetítették. A közönség kívánságára a mozigépésznek újra be kellett fűznie ezt a filmjelenetet.” Apropó német induló! Eredetileg a német duhaj katonák (akik egyébként ott sem lehettek volna, mivel a városban nem voltak német csapatok) a Horst Wessel náci himnuszt gajdolták volna, csakhogy a dal jogdíjköteles volt (a háborús időszakban erre is figyeltek), így a régi porosz katonadal, a Wacht am Rhein (Őrség a Rajnánál) hangzott el.
A két másik magyar szereplőt kevésbé ismerjük, ezért róluk bővebben írok. Hetente megyek el a budai Vadrózsa étterem mellett. A magyar gasztronómia jeles intézménye az egykori kabarészerző-komikus, Gärtner Sándor, művésznevén Gerő Jenő villájában rendezkedett be. Mindmáig ápolják – talán promóciós okokból is – az egykori tulajdonos emlékét, az igazgató kérésemre végigvezetett az éttermen, s bemutatta a színész vitrinbe helyezett személyes tárgyait is. Jóllehet Gerő Magyarországon jó nevet szerzett, karrierje mégis Németországban bontakozott ki, s később Amerikában Szőke Szakáll néven lett közismert (Tokásnak becézték, amit a színész nem nagyon kedvelt).
A hollywoodi sztárok másodvonalához tartozott. A Casablancában Carl főpincért alakította: feljegyezték róla, hogy addig nem fogadta el a szerepet, amíg három heti gázsiját ki nem fizették. Tehette, mivel Kertész Mihály gyermekkori barátja volt. Sokoldalú tehetség volt. Fellépett például korábban a bécsi Staatsoperben Strauss Denevérjében, a börtönőr Frosch szerepét alakította. A pityókás foglár igazi kabaréfigura, a magyar színpadokon később olyan kiváló színészeknek lett jutalomjátéka, mint Latabár Kálmán és Suka Sándor.
Mégis Szőke Szakáll a Vonósnégyes című – 1922-ben eredetileg Salamon Bélának írt – jelenetével vonult be a magyar kabarétörténetbe. A sztorinak volt valóságalapja, ebből merített a magyar komikus. A smucig újgazdag vendégeket hív meg otthonába, ahol a snassz vacsora után következne a meglepetés: egy vonósnégyes játéka. Csakhogy a zenészekre is sajnálja a pénzt, így „alkalmi” muzsikusokat szerződtet. Mint kiderül, mindegyikük a másiktól várja a tudást, a delikvensek úgy gondolják, elvegyülhetnek a kvartettben, vagy utolsó pillanatban lemondják a szereplést. A „szintén zenész?” kifejezés az egy gyékényen áruló nímandok szállóigéjévé vált.
Az Ugarte szerepét megformáló magyar származású Peter Lorre is ismeretlen az átlag mozi néző előtt. Pedig Kertész barátja volt ő is, gyakran vaskos tréfákat is megengedhetett vele szemben magának. Egyszer az egész stúdió hallgathatta, amint kihangosította, hogy főnöke egy fiatal színésznővel hetyeg az irodájában. Személye egy beszélgetést idéz fel az időközben elhunyt New York-i barátommal, Krénusz Józseffel, amikor az amerikai metropolisz magyar emlékeit látogattuk végig. Jóska az ottani jezsuita egyetemen, a Fordham-en végzett, s az alma matere előtt mesélt a színészről.
„Amennyiben Jávor Pál amorózóként lágyította meg a szebbik nem szívét, Peter Lorre, alias Löwenstein László csúnyaságával hódított. Kertész Mihály, igazi honfiúi lelkesedéssel őt is beválogatta a Casablanca című film szupercsapatába, ahol a vízumszerző alvilági figurát alakította. Kifejező, ahogy a színész két cigarettával és két pohár borral a kezében akarta meggyőzni a főszereplőt. Nagyon jó művész volt, nem csoda, hogy Hitchcock is felfigyelt a tehetségére. Igazi karakterfiguraként élte világát a filmvárosban, viszont a beszédhangját mindig kozmetikázni kellett, mert selypített. Nem volt egyedül, a Kertész-film másik magyar szereplője, Szőke Szakáll sem tudta ropogtatni a szavakat. Lorre-ral a Fordham Egyetemen találkoztam, ahol a híres panamai rendező, José Quintero próbált egy darabot. Ő mutatott be Peternek, s mivel elhúzódtak a próbák, így sokat beszélgethettünk. Természetesen magyarul diskuráltunk, választékosan beszélte anyanyelvét. Amikor azt firtattam, miért mindig a kétes egzisztenciákat személyesíti meg; egyik gyilkosságból még ki se mászott, máris újabb gaztettre vetemedik, nevetve mutatott végig magán: »Édesapám, hát nézz rám, el tudsz te képzelni Rómeóként? Otthon van egy kibírhatatlan feleségem, s neveletlen gyerekem, s csak a filmen játszhatom el következmények nélkül, hogyan nyírhatom ki az asszonyt.« Az említett nőszemély egyébként már a harmadik felesége volt. A magyar színészen ekkor már igencsak feszült a ruha, elmondása szerint elege volt a zöldségekből, most már azt eszik, amit igazán szeret. A »Mindig éhes vagyok!« – mondattal váltunk el, s öles léptekkel indult a büfé felé.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/5. számában.
