Tarr Béla, a hosszú snittek nagymestere királyfiakarcsai és rimaszombati gyökerekkel
Július 21-én ünnepelte 70. születésnapját Tarr Béla, akinek filmes világáért milliók rajonganak világszerte, mégis sokórás, „dokumentum-játékfilmjei” befogadása nem is olyan egyszerű feladat. Filmes életművét már 2011-ben A torinói ló című filmjével lezárta, de azóta is járja a világot, workshopokat és happeningeket tart, gyűjti az életműdíjakat. Azt viszont nagyon kevesen tudják róla, hogy apai és anyai ágon is felvidéki, előbbi a csallóközi Királyfiakarcsáról, utóbbi a gömöri Rimaszombatból származott el, s amíg ők még „inkább csak” közelébe kerültek a művészetnek (műteremvezető illetve súgó), addig a fiaik már a művészet csúcsait ostromolják.
Édesanyja, a két éve elhunyt Tarr Mari a Madách Színház legendás súgója volt, több mint öt évtizedig szolgálta ki Thália papjait és papnőit egy olyan legendás korszakban, amikor Darvas Ivántól Gábor Miklóson és Márkus Lászlón át Tolnay Kláriig a legendák jelentős része a Madách Színpadán állt. Utóbbi egyszer azt mondta neki: „Mari, te legalább akkora művész vagy, mint mi, csak téged nem lát a közönség.” Mégis hosszú évtizedekig megállta, kibírta s nem kívánkozott fel a színpadra.
– írta Mesék a súgólyukból című önéletrajzi írásában, s a kétezres években kollégájával, Dunai Tamással járták a magyar nyelvterületet, hogy elmesélje pályafutásának legizgalmasabb eseteit. S mivel gyerekkorától fogva nagyon vallásos volt (Pannonhalmán is temették el), végig járta a Mária-kegyhelyeket, s Ave Maria címmel Pándy Piroska operaénekessel közös előadást is készített.
„Azt hiszem, hogy bátorságból ötöst (ez nálunk ugye egyest jelent – a szerk. megjegyzése) érdemlek, hogy kezembe merem venni a tollat, én, aki egész életemben szürke eminenciás voltam, és mindig másokat segítettem abban, hogy el tudják mondani szintén mások gondolatait. Hogy mi késztetett engem az írásra? Egy pápai felhatalmazás. XII. Piusz a múlt század közepén azt mondta, hogy a 21. században nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre lesz szükség”. A tízes években a „Huszth-lány” Dunai Tamás társaságában eljutott ősei szülőföldjére, Rimaszombatba is, ahol meglátogatta a Múzsák Házát, az egykori Huszth-házat. A családot Győry Dezső is megörökíti a Sorsvirág című regényében, hisz 1845-ben ők szállásolják el a városban vendégeskedő Petőfi Sándort, akit tiszteletbeli táblabíróvá választanak. Huszth Jenő János 1861-ben Ábránd és való címmel beszély füzéreit maga is megjelentette két vaskos kötetben. A Sors különös fintora, hogy 2023 elején alig két hetes különbséggel szinte egyszerre búcsúzik el a földi léttől Dunai Tamás, majd Tarr Mari.
– írja Az élet kis csodái című 2011-es memoárkötetében. De mielőtt a két fiúról, Béláról és Györgyről szó esne, ne feledkezzünk el az édesapáról, id. Tarr Béláról sem, aki a Csallóközből, Királyfiakarcsáról került sok-sok vidéki kitérővel Budapestre.
Id. Tarr Béla kilenc évvel volt idősebb későbbi feleségénél. 1926-ban született az akkor már Csehszlovákiához tartozó Királyfiakarcsán. A háború után végez Köpeczi Bócz István tanítványaként az Iparművészeti Főiskolán, innen a Magyar Állami Operaházba vezet az útja, ahol Oláh Gusztáv irányítása alatt dolgozik díszletfestőként, majd vidéki évek következnek, Pécs, Kaposvár, Békéscsaba, Szeged, majd 1966-ban visszakerül Budapestre, ahol az Operaház műteremvezetője lesz, de dolgozik az Állami Déryné Színházban, olyan előadások díszlettervei fűződnek a nevéhez, mint a Szent Johanna, a Szentivánéji álom, Tosca, Diótörő, Aida, Az ember tragédiája (ez utóbbi két előadás díszletét a Szegedi Szabadtéri Játékok hatalmas színpadára tervezi).
Látszólag könnyű dolguk van hát a fiúknak, akik művészkörnyezetben nőnek fel. De tudjuk, ebben az esetben az előny sokszor inkább többszörös hátránynak számít.
Amikor a két fiú, Béla és a nála négy évvel fiatalabb György a hatvanas évek közepén-végén kapcsolatba kerülnek a színházzal, úgy tűnik, művészi elhivatottságuk elkerülhetetlen.
Bélát inkább a színház, míg Györgyöt a festészet vonzza, főleg a restaurálás és a freskófestészet. Az érettségit követően az Állami Operaház festőműtermében dolgozott, ahol apja nyomdokaiba lépett, de hamarosan átlépett az Országos Műemléki Felügyelőség restaurátori csapatába, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátori Tanszékén bővítve a tudását azóta is falikép restaurátortorként teszi a dolgát. Sok-sok templom freskóvilágát újította meg az elmúlt évtizedekben, amiért több település, így Kajdacs és Sióagárd is díszpolgárává avatta.
Amíg György apja hivatása mellett tette le a voksát, addig Béla eredetileg a színészettel próbálkozott. Alig tízéves, amikor Mihályfi Imre az Iván Iljics halála című tévéfilmjébe szerződteti, ahol látszólag egyszerű feladatot kap, az egyik jelenetben sírnia kell. De hiába a szép szó, a bekészített hagyma, semmi sem használ. Végül bizony elcsattan egy kiadós pofon a rendező keze által, s megszületik a jelenet. Béla a könnyeit felszárítva marad ugyan a filmnél, de átáll a másik oldalra. Apjától a tizenötödik születésnapjára kap egy nyolc mm-es kamerát, s ez örökre meghatározza a sorsát, ahogy alapjaiban változtatja meg a magyar film sorsát is.
Eredetileg dokumentumfilmekben gondolkodott, 18 éves, amikor leforgatja a cigány kubikusokról szóló Vendégmunkások című filmjét, amelynek híre egészen Kádár Jánosig eljut, s úgy tűnik, ezzel egy életre elvágta magát a filmkészítői pályától. De tudjuk, a Kádár-rendszer akkor már eljutott a második T, vagyis a „tűr-korszakába”, s bár Tarr két évet hajógyári munkásként tölt el, közben a Balázs Béla Stúdió segítségével dolgozik is folyamatosan.
Ekkor már forgatja első „doku-játékfilmjét”, a Családi tűzfészek című alkotást, amely eredetileg dokumentumfilmnek készült egy kilakoltatott pesti családról, azonban a rendőrség nem engedte a helyszín közelébe. Ekkor döntötte el, hogy dokumentum-játékfilmet készít a témáról amatőr szereplőkkel, valós helyszíneken, improvizált dialógusokkal.
– mondta később Tarr, s ez sikerült is neki, hisz a film a Mannheimi Filmfesztiválon hatalmas siker. 23 éves ekkor, s még mindig csak hallgatója a főiskolának. Más rendezőkkel közösen megalapította a Társulás Stúdiót, amely négy évig működhetett. Ez a stúdió is az ún. Budapesti Iskola egyik gyermeke, amely az 1959-ben elindult Balázs Béla Stúdió munkásságára épített, s amely elsősorban a kísérletező kedvű alkotóknak biztosított működési keretet.
A Budapesti Iskola jellegzetes dokumentuma volt a Szociológiai filmcsoportot! Című 1969-es kiáltvány, amely a valósághoz szorosabban tapadó filmezési gyakorlatot kívánt meghonosítani a magyar dokumentumfilm-gyártásban. Olyan rendezők kapcsolódnak szorosabban az iskolához, mint a minap elhunyt Grumwalsky Ferenc, Magyar Dezső, Dobai Péter vagy Bódy Gábor. Tarr Béla következő filmje is a Családi tűzfészek által kikövezett úton mennek tovább, gyakorlatilag egy közös baráti társaság együttműködésével. Így készül el a Szabadgyalog, a Koltai Róbert és Pogány Judit főszereplésével készült Panelkapcsolat, de a főiskolai vizsgafilmként készült Macbeth-adaptáció is, amely homályos ködbe burkolva egy gátlástalan óriáscsecsemőnek mutatja a Cserhalmi György által játszott címszereplőt. Ez a film is már feleségével, Hranitzky Ágnessel készül, aki filmjeinek állandó munkatársa, hosszú snittjeinek vágója, sőt társrendezője lesz. Az alig egyórás Macbethben Cserhalmi mellett láthatjuk Őze Lajost, Kútvölgyi Erzsébetet, Dzsoko Roszicsot, Kaszás Attilát, de már itt megjelenik későbbi filmjeinek szinte állandó (fő)szereplője, Derzsi János, aki nem hiányozhat az 1984-es Őszi almanach című filmjéből sem, amelyben zeneszerzőként debütál későbbi filmjeinek állandó alkotója, Víg Mihály, aki azon kevesek közé tartozik, aki nem kísérőzenét ír Tarr filmjeihez, hanem nem egyszer eleve a zenéjére épülnek fel jelenetek. A film főszereplője egyébként Temessy Hédi, mellette s Dezsi mellett megjelenik Székely B. Miklós is, aki nélkül szintén elképzelhetetlenek Tarr filmjei.
1987-ben egy új fejezet kezdődik Tarr Béla életében, egy meghatározó találkozás Krasznhorkai László íróval, akivel teljessé válik az alkotói csapat. Az első közös munka a Kárhozat, amelyben ott van minden, ami Tarr Béla későbbi, világhírnévig jutó filmjeit jellemzi majd, igaz, talán még kevesebb hosszú snittel.
A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú (többször akár tíz perces) snittek ezt követően meghatározóvá váltak Tarr művészetében. A több mint hétórás Sátántangó, a Werckmeister harmóniák, A londoni férfi, s utolsó filmje, a 2011-ben forgatott A torinói ló nemcsak rajongó közönséget, hanem a világhírt is meghozta a számára.
A Sátántangót még a rendszerváltás előtt szerette volna leforgatni, de végül is csak a kilencvenes évek elején sikerült. A filmben, ahogy szinte az összes filmjében, Tarr mesterien ötvözi a dokufilmes elemeket a játékfilmes eszközökkel, az amatőr szereplőket a profikkal, így a zeneszerző Víg Mihály, az operatőr Ráday Mihály vagy feLugossy László festőművész mellett időnként magyar és világsztárok is megjelennek (Kállai Ferenc, Tilda Swinton, Hanna Schygulla, Miroslav Krobot). S nemcsak világszerte rajongótáborai alakulnak ki, akik sokadszorra is képesek végignézni a Sátántangót, de a nemzetközi filmkritika is a legnagyobbak közé emeli. A Guardian egy felmérés során a 13. legjobb filmrendezőnek kiáltja ki, olyanokat is megelőzve, mint Almodóvar, Altman vagy Tarantino), s 2011-ben A torinói ló című utolsó filmje Ezüst Medve díjat kap Berlinben.
Azóta filmrendezőként hallgat. 2017-ben A világ végezetéig címmel interaktív kiállítást rendezett Amszterdamban, majd két évvel később a Bécsi Ünnepi Hetek keretében mutatták be Tarr Béla új „nem-filmjét”, a Hiányzó embereket, amely a hajléktalanságról és a kirekesztettségről szól.
– nyilatkozta a különös happeningről Tarr Béla.
Nos, akár lezárta, akár nem az életművét a szülei révén Felvidékről indult Tarr Béla, az biztos, hogy „fenséges monotóniát” sugalló filmjei, „grandiózus, radikálisan célratörő életműve” – ahogy Báron György nevezte a nemrég lezajlott filmszemlén –, új és értő rajongók után kiáltanak. E sorok szerzője nem is tagadja, igazán csak most ismerkedik e sok szempontból egyedi életművel, amely leginkább Tarkovszkij világára (Áldozathozatal) emlékezteti. Ő volt talán az utolsó, aki Tarr Bélához hasonlóan ennyire „meg akarta váltani” filmjeivel a világot.
