Sherlock Holmes húga bátrabb és szórakoztatóbb, mint valaha

Az ősz egyik nagyszabású Netflixes filmje az Enola Holmes 2 volt, amely sokkal jobb lett, mint elődje, ám sajátos megoldásai miatt nem mindenkinek fog tetszeni.

Agatha Christie regényei mellett talán Sherlock Holmes története az, amelyet a legtöbbször dolgoztak fel a popkultúrában.

A teljesség igénye nélkül: ha csak az elmúlt 10-15 évet nézzük, kaptunk két nagyszabású filmet Robert Downey Jr. és Jude Law főszereplésével; egy népszerű, négy évadot megélt sorozatot Benedict Cumberbatch-el; és még egy amerikai környezetbe ültetett paródiafilmet is (Holmes és Watson). S persze ott vannak még a különböző tv-sorozatok (Sherlock és Watson) és videojátékok, hogy a félhivatalos, fiktív könyves folytatásokat és mellékszálakat már ne is említsem.

Sir Arthur Conan Doyle kissé bogaras, a részletekre különösen odafigyelő, s briliáns következtetésekre képes magándetektívje tehát ma már nem csupán a popkultúra szerves része, de valahol talán az általános műveltséghez is hozzátartozik.

Sherlock Holmes legutóbb 2020-ban, az Enola Holmes című filmben bukkant fel, amelyben azonban nem ő, hanem húga, Enola volt középpontban. A karakter Nancy Springer amerikai írónő Enola Holmes Rejtélyei című regénysorozatából származik, s az első regényből Harry Bradbeer rendező készített egy nagyszabású, modern és látványos eszközökkel operáló kalandfilmet.

A második részre azonban már „nem hívták meg” az írónőt, s Jack Thorne forgatókönyvíróval kiegészülve Harry Bradbeer egy teljesen új történtet kreált Enola Holmes számára, amelyet valós történelmi események köré font.

Ez az esemény a londoni gyufáslányok 1888-as sztrájkja volt, amely során a Bryant & May gyufagyárban dolgozó, alulfizetett lányok és nők az egészségükre káros munkakörülmények ellen tiltakoztak. A gyufák készítéséhez használt fehér foszfor ugyanis mérgező volt, amiről a gyártulajdonosok is tudtak, mégsem tettek semmit. Leszámítva azt, hogy kihúzatták a fájdalomra panaszkodó nők fogait, ugyanis ez volt a foszformérgezés egyik jellemző tünete.

Az új filmben az egyik fiatal gyufáslány felkeresi az időközben magándetektívvé avanzsált Enolát, hogy segítsen neki megtalálni nyom nélkül eltűnt nővérét. Enola Holmes pedig bele is veti magát az ügybe, amely egyre szövevényesebb és titokzatosabb lesz, miközben bátyja, a híres Sherlock Holmes, valamint édesanyja is segít neki a rejtély megoldásában.

Megmaradt a negyedik fal ledöntése is, vagyis Enola Holmes ezúttal is gyakran szól ki a nézőhöz, kommentálva az egyes szituációkat. Emiatt már az első részt is sokan komolytalannak, kissé gyerekesnek tartották, de az Enola Holmes sohasem akart teljesen korhű lenni. Az új részben pedig ugyancsak egy modern, rejtélyekkel tarkított kalandfilmet kapunk, egy sokkal érettebb és mélyebb, ugyanakkor kevésbé grandiózus történettel.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a Stranger Things-szel berobbanó Millie Bobby Brownnak mennyire jól áll Enola karaktere, ahogyan Helena Bonham Carter is zseniális választás volt az édesanyja szerepére. Sherlock Holmest pedig a Supermant és a Vaják-sorozat főhősét is megformáló Henry Cavill alakítja, aki ezúttal szerencsére több játékidőt kapott.

Van azonban valami, amire mindenképp ki kell térnünk, mielőtt érdemben értékelném a filmet. Ez pedig az adaptáció fogalma és jelentése. Néha ugyanis én magam is elfeledkezem róla, s hajlamos vagyok elhamarkodott következtetéseket levonni egy-egy film kapcsán.

Már csak azért sem, mert egy adaptációban mindig benne van a készítők víziója, sajátos értelmezése. Ezért aztán valahol felesleges azon keseregni, hogy a végeredmény nem olyan, mint az eredeti mű, esetleg „meggyaláztak” egy franchise-t vagy karaktert.

Persze, azért vannak negatív példák is. A Bridgerton család által bemutatott „bátor adaptáció” valamilyen szinten már kívül esik az említett kategórián, hiszen ott már a történelmi hűség szenvedett csorbát. Aminek pedig meg vannak a maga veszélyei, különösen egy olyan korban, ahol a történelemoktatás szerepe egyre csökken, miközben a dezinformáció napról-napra nő.

De még az sem feltétlenül probléma, hogy Enola és édesanyjának viselkedése egyáltalán nem korhű. Az előző részhez hasonlóan ezt a filmet is áthatja egy erős feminista irányvonal, de mindenféle elfogultság nélkül mondhatom: ez esetben működik a dolog.

Enola viselkedését ugyanis meg lehet magyarázni azzal, hogy az anyja, aki maga is szabadszellemű, lázadó személyiség, így nevelte őt.

A rasszok megváltoztatása elsőre nekem, mint nagy Sherlock-rajongónak is szemet szúrt, de igazság szerint ez sem akkora probléma. Sőt, a film egyik nagy csavarja is e köré épül, s azt kell mondjam, még tetszett is. Talán, mert ez esetben a történet szempontjából is releváns és érthető lépésről volt szó.

Az Enola Holmes 2 tehát sokkal jobb lett mint elődje, s egy valóban bátor adaptációja a Sherlock Holmes-univerzumnak. Említett sajátosságai miatt viszont nem fog mindenkinek tetszeni, ami teljesen érthető. Én a magam részéről úgy gondolom, kellett már egy kis vérfrissítés a franchise-nak, amit az E nola Holmes-sorozat a hibái ellenére is megadott neki. Ha pedig a fiatalabb nézők a filmnek köszönhetően felfedezik maguknak Sherlock Holmes karakterét, már jól jártunk.