Roland Joffé, a reménytelen dinamizmus filmrendezője
Valószínűleg nem sokan ismerik a minap 80 éves Roland Joffé nevét a tájainkon, holott számos magasan jegyzett filmet rendezett, megkapta Cannes-ban az Arany Pálmát, ahogy filmjei több Oscart is begyűjtöttek. A misszió című 1986-os filmet viszont mindenki ismeri, s nemcsak Ennio Morricone csodálatos zenéje miatt.
Joffé filmjei többségének hőseiül olyan figurákat választott, akik eleve bukásra ítélve indultak az élettel vívandó csatába, nem meglepő bukásuk mégis heroikus és felemelő volt, utat mutatva az átlagembernek, bárki, bármikor felülemelkedhet önmagán, sőt hőssé válhat, legyen az egy jezsuita szerzetes, egy kambodzsai újságíró vagy egy amerikai orvos, aki saját meghasonlottsága elől menekül Indiába. Súlyos lélegzetvételű, nem könnyen emészthető filmdrámák, de szerencsére többségük magyar szinkronnal elérhető a világhálón.
De mi is takar a reménytelen dinamizmus fogalma? Nézzük, mit is ír ezzel kapcsolatban a mesterséges intelligencia! „A reménytelen dinamizmus egy ellentmondásos kifejezés, ami arra utal, hogy valami nagyon aktív, változékony és energiával teli, de ennek az egésznek a végeredménye vagy a célja túlontúl kétséges, céltalan vagy akár sikertelen lehet, mintha az erőfeszítések nem vezetnének sehova, vagy egy mélyebb, értelmes cél nélkül mozognának, mint például a túlzott, céltalan pörgés, a szellemi csapongás, vagy egy olyan helyzet, ahol a nagy erőfeszítések ellenére sem valósul meg a várt változás... Irodalmi, művészeti értelmezésben: egy olyan művészi ábrázolás, ahol a karakterek vagy a helyzet rendkívül aktív, szinte vibráló, de a téma komor, a végeredmény kilátástalan”.
S ha már az irodalomnál tartunk, a görög Nikosz Kazantzakiszt tartották a reménytelen dinamizmus írójának, aki buddhista és tolsztojánus tanokat vallott, s olyan (anti)hősöket választott regényei hőseiül, akik eleve bukásra ítéltettek, de életük utolsó leheletéig kitartottak a hitük mellett, akár a halált is vállalva.
1957-ben, élete utolsó évében, 74 évesen ismét irodalmi Nobel-díjra is jelölték, de azt egy szavazatkülönbséggel Albert Camus-nek ítélték oda, aki szerint Kazantzakisz százszor jobban megérdemelte volna az elismerést. Tájainkon akkoriban szinte senki sem ismerte, de aztán jött a regényéből készült Zorba, a görög című film Anthony Quinn főszereplésével, s Kazantzakisz egy csapásra világhírűvé vált, s gyorsan elkezdték magyarra is lefordítani a műveit. Köztük az Assisi Szent Ferenc életéről írt Isten szegénykéje című regényét, a Jézus életét feldolgozó Jézus Krisztus utolsó megkísértését, amelyet Martin Scorsese vitt filmvászonra Willem Defoe címszereplésével a nyolcvanas évek végén, s a film akkora botrányt okozott, hogy Nyugat-Európában nem egy mozit gyújtottak fel miatta. De Jézus áll az Akinek meg kell halnia című regényének a középpontjában is, amelyből később a cseh Bohuslav Martinů és Szokolay Sándor (Ecce Homo) passió-operát is írt. De drámában örökítette meg Kolumbusz Kristóf, Buddha és Prométheusz reménytelen küzdelmeit is.
Mintha ezen az úton indult volna el a második világháború végének évében született londoni Roland Joffé is, aki forgatókönyvíróként, majd televíziós rendezőként kereste a kenyerét, s közel 40 éves, amikor lehetőséget kap első nagyjátékfilmje elkészítésére.
A Kambodzsában játszódó történet Sydney Schanberg amerikai újságíró The Death and Life of Dith Pran című életrajzi ihletettségű regénye alapján készült, s témája az alig pár esztendeje lezajlott kambodzsai vérengzés, amely során a Pol Pot vezette vörös khmerek az ország lakosságának mintegy harmadát (főleg az értelmiségiket) kiirtották. Amíg a New York Times tudósítóját, Schanberget (Sam Waterston) és a többi külföldi újságíró nagy részét hosszas huzavona után kiengedik az országból, addig kambodzsai segítőjét, Dith Prant nem, de valami csoda folytán mégis életben marad, s túléli a borzalmakat. „Művészien megkomponált, erőteljes színészi alakításokkal, düh és empátia erőteljes keverékével táplált film, a Gyilkos mezők Roland Joffé rendező karrierjét meghatározó diadala és a filmművészet remekműve” – írja a filmről egyik kritikusa, s a filmet sok-sok nemzetközi díjra jelölték, köztük hét Oscar-jelölést is kapott, amelyből hármai el is nyert, köztük a kambodzsai segítőt játszó, egyébként teljesen amatőr Haing S. Ngor megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskát is. Itt említsük meg, hogy alig három évvel később készült a kambodzsai borzalmakról egy cseh-kambodzsai koprodukciós film is, A pokol kilenc köre címmel, amely egy cseh orvos kambodzsai tragikus sorsát meséli el. A cseh orvos szerepében Milan Kňažkot láthattuk.
Alig két évvel később forgatja le máig legismertebb filmjét, A missziót, amely az 1760-as években játszódik a jezsuita missziók idején, amikor a misszionáriusok a spanyol államtól függetlenül missziókat alapítottak, hogy keresztény hitre térítsék a bennszülött guraní indiánokat.
A Robert Bolt forgatókönyve alapján készült történet főhőse egy spanyol jezsuita pap, Gabriel atya (Jeremy Irons), aki az argentin-paraguayi határon missziót építésébe fog, hogy a kereszténységre térítse a guaraníkat. Csatlakozik hozzá egy megtért portugál zsoldos, Rodrigo Mendoza (Robert De Niro), aki szerelemféltésből megöli a saját öccsét, s a jezsuita missziót végső menedéknek tekinti. A missziót, mely egykor spanyol védelem alatt állt, átruházzák a portugálokra, miközben Vatikán visszarendeli a jezsuitákat a vízesések feletti területekről. Mivel Gabriel atya nem hajlandó önszántából elhagyni a missziót, az egyesült spanyol és portugál erők megtámadják azt, és a papokkal együtt sok indiánt megölnek, s a missziót felszámolják. A film 1986-ban megkapja az Arany Pálmát Cannes-ban, de a hat Oscar-jelölésből csak egyet vált díjra, Chris Menges – aki már a Gyilkos mezőket is fotózta –, megkapja a legjobb operatőrnek járó szobrocskát. Nem kap viszont Oscart – ezúttal sem – Ennio Morricone zseniális filmzenéjéért, az Oscarra még évekig várnia kell. A közös munka viszont folytatódik Jofféval, hisz további három filmben (Fat Man és Little Boy, Örömváros és Vatel) dolgoznak együtt.
Az ún. közép-európai rendszerváltás évében forgatja a címet magyar nyelvre le sem fordított Fat Man és Little Boy című filmjét. Az ok egyszerű: a címben szereplő Fat Man és Little Boy nem más, mint az a két atombomba, amelyet 1945 augusztusában az amerikaiak Hirosimára és Nagaszakira ledobnak.
A film tulajdonképpen a zseniális tudós, Robert Oppenheimer (Dwight Schultz) lelkiismereti vívódásait meséli el, aki munkatársaival együtt minél közelebb kerül a megoldáshoz, annál inkább tusázik a saját lelkiismeretével, szabad-e egy ilyen gyilkos fegyvert az emberiség rendelkezésére bocsátania. A film másik főszerepét, az egész hadműveletet irányító Leslie Groves tábornokot a magyar származású világsztár, de akkor még szintén nem Oscar-díjas Paul Newman (Mécs Károly magyar hangján) játssza. A film operatőre Zsigmond Vilmos. Három évvel később egy újabb életrajzi könyvet dolgoz fel, Dominique Lapierre orvos története (City of Joy – Örömváros) Indiában, Calcutta egyik nagyon szegény negyedében játszódik. Jómódú, aranyifjú amerikai főhőse (Patrick Swayze) megcsömörlvén a viszonylagos jólléttől, s a szintén orvos apjával történt konfliktusok után úgy dönt, pár hónapra kivonul a világból, s elutazik Indiába, ahol váratlanul szembetalálkozik a szomorú valósággal, s ha nem is egyik napról a másikra, mégis úgy dönt, ismét felveszi az orvosi hivatását. Igaz, a film arra is választ ad, hogy egy teljesen más világban járunk, amely nem teljesen a mi elképzeléseink szerint működik, s így nem is lehet se európai, se amerikai mércével mérni, de ahogy a film indiai főhőse, Hasszari Pal (Om Puri) mondja, „amit az ember nem ad oda, elveszíti”.
Ezt követi egy nagy bukás, A skarlátbetű megfilmesítése, amelyet hét Arany Málna-díjra is jelöltek, amelyekből meg is kapta a legrosszabb remake kategóriában. A film Nathaniel Hawthorne kulcsregénye alapján készült, s Észak-Amerika meghódításának korába, az ezerhétszázas évekbe tekint vissza (később ebben a korban játszódik majd Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámája is). A történet Hester Prynne, a konvenciókra fittyet hányó gyönyörű asszony (Demi Moore) és Dimmesdale tiszteletes (Gary Oldman) tiltott és titkos szerelmát meséli el az indiánháborúk korának puritán Új-Angliájában. A ruhára hímzett, a hitvesi hűtlenséget jelképező skarlát színű A betű, melyet Hester dacos büszkeséggel visel, az erkölcscsőszök világa ellen való örök lázadás szimbólumává nemesedett. A film producere Andy Vajna volt, s a film ugyan akkor megbukott, mára mégis klasszikussá nemesedett.
S mielőtt folytatta volna történeti kalandozásait, egy film erejéig (Hazugságok labirintusa – Goodbye Lover) felmutat egy szinte utópisztikusnak tűnő krimithrillert, s amikor az 1998-ban forgatott mozit alig harminc évvel később újranézzük, rádöbbenünk, hogy az utópia mára megelőzte a valóságot. A filmben három önző ember mindennapos harcát követhetjük nyomon. Sandra (Patricia Arquette) ingatlanügynök, aki barátjával való változatos szexcsatáihoz előszeretettel veszi igénybe ügyfelei pompás házait. Sandra férje, Jake (Dermot Mulroney) és szeretője (Don Johnson) testvérek. Jake alkoholista és gyűlöli a feleségét. Valakinek el kellene már mennie, de ki fog eltűnni hamarabb? Ördögi és buta terveket szövögetnek ezért egymás ellen. Mivel krimiről van szó, a többit nem meséljük el, de annyit talán elárulhatunk, hogy a tipikus amerikai happy end elmarad.
A jelenből Joffé ugrik egy nagyot, s meg sem áll a Napkirály koráig. A film forgatókönyvét a minap elhunyt angol drámaíró, Tom Stoppard jegyzi, a címszereplő François Vatel (Gérard Depardieu) a büszke, de megöregedett és anyagilag tönkrement Condé herceg (Julian Glover) hűséges inasa. A hercegnek szüksége van XIV. Lajos király (Julian Sands) kegyére, és abban reménykedik, hogy az Orániai Vilmos elleni új hadjáratban az uralkodó kinevezi a hadsereg vezérévé. Condé csak a királyt ismeri el maga fölött, s úgy dönt, az udvarral együtt meghívja vendégségbe. Vatelre vár a feladat, hogy Chantilly kastélyát a fogadásra alkalmassá tegye és megszervezze a háromnapos ünnepséget, amelynek éjjel-nappal káprázatosnak kell lennie. A feladat sikeres végrehajtása érdekében Vatel befogja az egész szolgahadat, férfiakat és nőket, fiatalokat és idősebbeket, akik mind azon munkálkodnak, hogy a király elégedett legyen. A fogadás sikerül, csak Vatel hal bele. A film megkapja a legjobb látványért járó Oscar-szobrocskát.
Későbbi filmjei többnyire már el sem jutnak a magyar mozikba, pedig van bennük krimi (Captivity), romantikus mozi (The Lovers), újabb életrajzi dráma (There Be Dragos), dél-afrikai bejárátú thriller (The Forgiven), amelynek egyik főhőse a legendás püspök, Desmond Tutu (Forest Whitaker), s tíz évvel a halála után életrajzi filmet forgat az Örömváros című filmjének főszereplőjéről, a viszonylag fiatalon elhunyt Patrick Swayze-ről.
S bár már betöltötte a 80. életévét, most sem pihen, az idén kezdte forgatni 1963 novembere című filmjét, amely mi másról is szólhatna, mint a John F. Kennedy elleni merényletről (a film egyik főszerepét John Travolta játssza), aki tökéletesen illeszkedik reménytelen hősei sorába.
Év vége közeleg, ilyenkor érdemes elidőzni ezeknek a látszólag eleve bukásra predesztinált hősök életművénél, hisz Jézustól kezdve Gabriel tiszteletesen át Desmnd Tutuig nemcsak álmodoztak egy szebb világról, de tettek is érte. Akár az életük feláldozása árán is.
