Richard Burton, a marcona walesi színészzseni
Bőven önpusztító életet élt, így alig 59 évesen itt is hagyta e földi árnyékvilágot. Egy sokgyerekes walesi szénbányász családjában született, de 27 éves korában már Oscarra jelölték. Ahogy később még hatszor, de ahogy Tony Curtis, ő sem kapta meg azt soha. Falta a nőket, – Liz Taylorral kétszer is megesküdött, s 11 filmben játszottak együtt –, de élete végén azt is elárulta, ahogy Paul Newman, ő se vetette meg a férfiakat sem. Nem titkolta baloldali beállítottságát, többször járt Magyarországon és Jugoszláviában is, ahol baráti kapcsolatot ápolt Tito jugoszláv elnökkel, akit filmen is eljátszott. Ahogy Antoniust, Nagy Sándort, Richard Wagnert és Trockijt is. 100 éve született Richard Burton.
„Még most sem – bár voltak kritikák – hiszem el senkinek, hogy bárki jobban alakította volna, mint ő” – nyilatkozta róla Tony Palmer, a Wagner-film rendezője, s azt hiszem, ezt nagyon sok rendezője elmondhatta alakításáról, ahogy nézői milliói is. Többnyire monstre sokórás filmekben játszott – nem egyszer „önmagát”. Így forrt vele eggyé az 1959-es Dühöngő ifjúság s főleg a hét évvel később forgatott Nem félünk a farkastól, amelyet akár róluk is mintázhatott volna Edward Albee. Vagyis róla és Taylorról, pedig akkor még csak a házasságuk elején jártak. De a kosztümös filmek mellett háborús filmekbe és misztikus thrillerekbe is gyakran alkalmazták.
Sokoldalúságát bizonyítja az is, hogy nincs állandó magyar szinkronhangja sem, talán csak Szilágyi Tibor bújik a hangjába háromszor, de Kállai Ferenctől Haumann Péteren, Mihályi Győzőn, Dörner Györgyön, Kristóf Tiboron, Vajda Lászlón, Vass Gáboron, Kertész Péteren át Szabó Gyuláig bezárólag új és új hangja bukkan fel a magyar szinkronokban.
Ha valaki, akkor Richard Burton, vagyis eredeti nevén Richard Walter Jenkins Jr. nagyon mélyről indult egy tehetségeket bőven termő kietlen vidékről. A környéken látta meg a napvilágot Ray Milland, Catherine Zeta-Jones, Anthony Hopkins, ahogy a világhírű író, Dylan Thomas is, akinek A mi erdőnk alján című drámáját később az ő támogatásával és főszereplésével filmre is viszik. A kis falu neve Pontrhydyfen, ahol apja szénbányászként, anyja csaposnőként dolgozik a helyi búfelejtőben, ha épp nem szül, ugyanis a kis Richard szülei tizenkettedik gyereke, de (fél)árván nő fel, ugyanis anyja a következő szülésbe belehal, folyamatosan alkoholizáló apja pedig nem törődött vele, így egyik nővére veszi pártfogásába. Középiskolai tanára fedezi fel a tehetségét, a nevére veszi a fiút, aki először 18 éves korában Liverpoolban, a Royal Court Színházban, majd 1944-ben a londoni St. Martin's Theatre-ben mutatkozott be. Miután a légierőnél leszolgálta kötelező katonaidejét, ismét színpadra lép, sőt 24 évesen a Dolwyn utolsó napjai című moziban a filmvásznon is bemutatkozik.
1952-ben már minden színész álmai színhelyén, Hollywoodban találjuk, ahol két filmben is komoly sikert arat.
A sivatagi patkányok az első háborús filmje, amely a második világháború afrikai hadműveleteit örökíti meg (egy későbbi filmjében még egyszer visszatér a témához és a helyszínhz), míg az Unokatestvérem, Rachel című alkotás egyik mellékszereplőjeként megkapja első Oscar-jelölését. A szobrot nem kapja meg, ahogy a többi hat jelölését sem tudja aranyszobrocskára váltani, pedig köztük van A palást főszerepe, az Anna ezer napja VIII. Henrikje, a Becket címszerepe, az Equus doktora, ahogy a Nem félünk a farkastól férfi főszerepe is. Ez az a film, amelyet az akkor jelölhető 13 Oscar mindegyikére jelölnek, de a film „csak” öt szobrocskát kap, köztük a két női szereplő, vagyis Liz Taylor és Sandy Dennis.
A rossznyelvek egyébként tudni vélik, hogy Burton sose titkolt baloldalisága lehetett az egyik „fajsúlyos” oka annak, hogy mellőzték. De rég tudjuk, díjat az kap, akinek adnak, s nem az, aki megérdemli. Ami a baloldaliságát illeti, nem egyszer járt Jugoszláviában az akkori elnök, Josip Broz Tito vendégeként, akinek a bőrébe is belebújt Az ötödik támadás/Sutjeska című világháborús partizánfilmben (a partnere Irene Papas volt), ahogy Magyarország sem volt ismeretlen a számára. 1972-ben itt forgatta a Kékszakáll című filmjét, s mivel a forgatás egybeesett felesége, Liz Taylor 40. születésnapjával, február 27-én a Hotel Duna Intercontinentalban tartottak fényes bulit, amelyen megjelent Grace Kelly és férje, Rainier monacói herceg, Ringo Starr, Susannah York, Michael Caine és Raquel Welch is.
A házaspár a hotel teljes nyolcadik emeletét kibérelte, de tartottak partit a Moulin Rougeben is a Nagymező utcában. Magyarországon a halála előtti évben is járt, hisz itt forgatták a monumentálisra sikeredett, Richard Wagner életét megörökítő, még az alapos vágások után is több mint négyórás filmet, amelyet a kritikusok máig az egyik legjobb életrajzi filmnek tartanak. Ebben természetesen a címszerepet, a nagy német zeneszerzőt játszotta, s mivel a film brit-magyar koprodukcióban készült, az olyan világsztárok mint Burton, Vanessa Redgrave, John Gielgud és Laurence Olivier mellett olyan magyar színészek is fontos szerephez jutottak, mint a II. Lajos bajor királyt alakító Gálffi László vagy Gera Zoltán, míg a Wagner-zeneszámokat Solthy György vezényletével vették fel. Ezt a filmjét már csak egy követi, 1984-ben az Orwell kultikus regényéből készült 1984, de ekkor már súlyos beteg, s képtelen hosszabb szövegeket megjegyezni, így van olyan jelenete, amelyet 41 alkalommal vesznek fel, mire a rendező Michael Radford elfogadhatónak találja.
Hiába kerül ki elég korán a pusztító családi környezetből (akár róla is szólhatna a 2000-ben készült Billy Elliot című zenés filmdráma), az ivás ösztönét magával hozza, gyakorlatilag színjózanul senki sem látta, töményen iszik (sokszor Liz Taylorral együtt), ráadásul láncdohányos is, legalább száz szál cigi a napi adagja.
S bár nem egy alkalommal nősül, falja a nőket, ahogy egy bizalmas interjújában bevallja, nem csak rengeteg nővel feküdt le, de kipróbálta a meleg szerelmet is, titkos viszonyt folytatott Laurence Olivierrel, s mielőtt nőül vette volna Liz Taylort, szemet vetett annak előző férjére, a popénekes Eddie Fisherre is, de az mereven elzárkózott a közeledésétől.
Míg 1952-ben még csak a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskáért szállhatott – sikertelenül – versenybe, egy évvel később már első nagy kosztümös filmje, A palást főszerepéért. A Jézus korában játszódó színes film nagy sikert aratott a moziban, Burton mellett a női főszerepet a rendkívül csinos Jean Simmons alakította. Ekkoriban egyre-másra készülnek a római korban játszódó monstre kosztümös filmek, emlékezzünk csak a Quo Vadis-ra, majd később a 11 Oscarig jutó Ben Hurra és a Kleopátrára, amely annyira fontos szerepet játszik majd Burton és Taylor életében is. A filmnek megvan a maga kalandos előtörténete, ugyanis közvetlenül a forgatás kezdete előtt Liz Taylor súlyosan megbetegszik, az életéért küzdenek az orvosok, s komolyan szóba kerül, elállnak a film forgatásától is.
A mintegy fél éves kihagyás miatt a producernek új rendező és új főszereplők után kell néznie. Eredetileg Antoniust a Ben Hur Messalájaként ismertté vált Stephen Boyd, míg Caesart Peter Finch kapta, de a forgatás elhúzódása miatt Richard Burton és Rex Harrison vette át a két szerepet, s ez a film hozta össze Burtont és Taylort, pedig ahogy később Burton elmesélte, eredetileg csak egyéjszakás kalandról volt szó kettőjük között.
A vége kétszeres házasság lett (először tíz évig, míg másodjára már csak pár hónapig bírták cérnával), s közben 11 film, köztük a szinte rájuk írt Nem félünk a farkastól és a Makrancos hölgy. Ez utóbbi egyike azon kevés filmeknek, ahol Burton komikus figurát játszik. A Shakespeare vígjátékából készült filmet a romantikus filmek és operák nagymestere, Franco Zeffirelli rendezte.
A háborús történetek (Sivatagi patkányok, A leghosszabb nap, Kémek a sasfészekben, Támadás Rommel ellen, Megtorlás, A vadlibák, Az ötödik támadás) és olykor-olykor misztikumba hajló thrillerek (Bűnbocsánat, A medúza pillantása, Az ördögűző 2. – Az eretnek, Equus) mellett két ízig-vérig korszakos kortárs filmdrámának is a főszereplője lehet. Mintha mindkettőt a személyére írták volna. Hogy így történt-e, ez se teljesen kizárt, de az biztos, hogy John Osborne és Edward Albee darabjainak férfi főhősei eleve Richard Burton után kiáltottak. Mindkettő (Jimmy Porter és George) végtelenül öntörvényű és önpusztító figura, akik zsigereikben lázadnak az ősök és a régi beidegződések ellen, de nem találják helyüket a mában sem. „Játék olyanoknak, akik nem bírják elviselni a sok szenvedést, amely az emberi léttel jár” – foglalhatnánk össze mindkét mű alapgondolatát, s egyszer érdemes lenne a két mű magyar fogadtatásával is foglalkozni, hiszen megjelenésük után pár évvel már mindkettő megjelenik magyar színpadon is, sőt a két film szinkronja is gyorsan elkészül.
A Dühöngő ifjúság (eredeti címe Nézz vissza haraggal, s a magyar ősbemutatón Porter szerepét Kálmán György játssza a Nemzetiben, s ugye ki ne emlékezne a legendás 1992-es Pesti Színház-i változatra Kaszás Attilával), alig egy évvel a megjelenése után már filmvászonra kerül, s Richard Burtonnél (magyar hangja Sztankay István) nem is találhattak volna ideálisabb színészt a főszerepre. A hét évvel később filmre vitt Nem félünk a farkastól rendezőjének, Mike Nicholsnak már nem is kell keresgélnie, Albee valószínűleg eleve kettejükre írta ezt az első alkalommal szinte végignézhetetlen élveboncolást. A darab két idősebb főszereplője egy egyetemi tanár, valamint annak felesége, akik amolyan „sem veled, sem nélküled”-kapcsolatban élnek egymással, amit csak folyamatos alkoholizálással képesek elviselni. Önkínzó játékuk egyik gyöngyszeme egy nem létező saját gyerek, amelyről rajtuk kívül senki sem tud. Egészen addig, amíg egy éjszaka vendégségbe nem érkezik hozzájuk egy fiatal pár, amelnyek férfi tagja szintén egyetemi tanár. A már addig se józan szereplők innen kezdve se a whiskys üveget, se egymást nem kímélik, s mire az élveboncolósdi véget ér, a néző már se eleven, se holt.
Mivel akkoriban még nem volt divat a filmek végén összegezni a közreműködők listáját, oldódás gyanánt még hosszasan hallgathatjuk Alex North filmzenéjét (Exit music). De még így is időbe telik, míg a néző képes felállni a székéből.
Amíg Burton nem, Liz Taylor megkapta a nagyon is megérdemelt aranyszobrocskát, de mivel a filmhez kissé meg kellett öregítenie magát, hiába szerette volna eljátszani az Anna ezer napja című kosztümös filmben Boleyn Anna ziccerszerepét, ehhez a VIII. Henriket játszó férje nem járult hozzá, így Anna szerepében Geneviève Bujold tündököl majd. Visszatérve a Nem félünk a farkastól című opushoz, a filmnek gyors egymásutánban két magyar szinkronja is készült, az idősebb házaspárt mindkét esetben Kállai Ferenc és Ruttkai Éva szinkronizálta, míg a fiatalabbat előbb Mécs Károly és Törőcsik Mari, majd pár hónappal később Kovács István és Venczel Vera. Milyen izgalmas lett volna, ha ez(ek) a szereposztás(ok) magyar színpadon is megvalósulhatott volna. A darab ősbemutatóján az idősebb pár szerepét Gábor Miklós és Tolnay Klári, a fiatalabbat Linka György és Gábor Miklós későbbi felesége, Vass Éva játszotta
Richard Burton kétségkívül a legnagyobb színészlegendák közé tartozott/tartozik, aki első pár filmjét követően kizárólag főszerepeket játszott, s nem is akárhogyan.
Oscart ugyan nem kapott, mégis nevét olyan fényes betűkkel írta be a filmtörténet aranykönyvébe, hogy nyugodtan mosolyoghat (mert ha nem is túl gyakran, de képes volt mosolyogni is) onnan fentről, ugyan mit nekem Oscar-díj. Tökéletesen igaza van, mi meg nézzük inkább a ragyogóbbnál ragyogóbb alakításait.
