Partra vetett hal – egy gyöngyszem a trágyadombon
A remény sosem hal meg. Több szempontból, akár ez is lehetne az üzenete ennek a helyenként keser-édes komédiának, amely kellemes meglepetést okozhat még annak a sokat próbált filmkedvelő nézőnek is, aki az elmúlt egy-másfél évtized keserű tapasztalatai után már elkönyvelte magában, hogy a figyelemre érdemes, nem túlerőltetett, valamint a küszöb alatti és feletti ideológiai manipulációktól mentes filmek kora végleg lejárt. Az ibériai filmeseknek ezúttal egy igencsak élvezhető sorozattal sikerült rámutatniuk, hogy igenis lehet fény az alagút végén, még akkor is, ha ezt a sötétséget esetleg Netflixnek is hívják.
Bár kétségkívül más jellegű szerepekkel is büszkélkedhet, a főként a streaming csatornák kínálatában tévelygő néző számára sem lehet ismeretlen a spanyol nyelvű film veteránjának, Luis Zaherának a neve. Az internetes platformok sorozatainak finoman szólva is „változó” minőségű világában személy szerint néhány éve találkoztam vele a több folytatást is megért, „A síneken túl” nevet viselő dráma-komédiában, amely a jó felütés után folyamatosan ellaposodott, de ahol Zahera egy mellékszereplőt, egy kiégett rendőr karakterszerepét játszva végig jól bizonyított.
Az alaptörtént: Anton, a hatvanas éveihez közelítő vidéki állatorvos mindennapi küzdelmeit vívja egy végleg a múltba vesző hagyományos vidéken, ahol ismerősei, kliensei éppoly göcsörtösen megváltoztathatatlanok, mint ő maga. Egészen addig, amíg egy helyi – vele korabeli - „simliskedő” agrárvállalkozóval kerül erkölcsi konfliktusba, miután az, az ésszerűtlen uniós korlátozásokkal kapcsolatban és a brüsszeli támogatások megszerzésének céljával szabályozást sért, tőle pedig a vonatkozó dokumentáció hitelesítését akarja. Miután Anton első nekifutásra elutasítja, hogy ilyesmiben részt vegyen, gyakorlatilag munka nélkül marad, amire úgy reagál, hogy a kialakult egzisztenciális vákumból, régi életét hátrahagyva menekül és egy nagyvárosi multinacionális állatkereskedésben vállal munkát unokahúga főnöksége alatt.
A saját józan vidéki helyzeteihez szokott Anton számára itt kezdődik az igazi abszurd komédiák jelenetsorozatait idéző „életpróba.”
Már a multi állatkereskedés hálózat névválasztása a „Kawanda” is sokat sejtető lehet a filmmániás nézőnek, hiszen bevallva vagy nem, egy erőteljes utalás, az amerikai woke filmipar néhány évvel ezelőtti óriási buktájára, a manipulatív agymosás aranyérmére pályázó Fekete párduc-ra és annak még kevésbé minősíthető folytatására, amely a képzeletbeli „Wakandában” játszódik, amely egy olyan feketék által uralt afrikai országban játszódik, amely a világ legfejlettebb technológiáival rendelkező csodaállam. Igen, mint a mesében. Vagyis – néhány közösségi média buborékban élő megátalkodott woke propagandista képzeletén kívül - leginkább csak ott.
Ennek az életidegen fantáziavilágnak a helyi városi megfelelőjébe tenyerel bele a maga kéteurós borravalóvilágából érkezett Anton, akinek a „cukorként fogyó” háromszázeurós „hágóbábúk” jelenje mellett a 21. század fiatal korosztályainak olyan archetípusaival is szembesülnie kell, mint a harmincas éveit taposó mamahoteles könyvelő, akinek a szendvicsautomata a kulináris élvezetek csúcsa, a gyakorlatilag állandóan „elszállt” recepcióslány, az életét közösségi médiás „aranytanácsok”, afféle „bögreidézetek” mentén alakítani igyekvő főnöke-unokahúga és számos más buborékvilágban élő karakter. Egy ilyen helyzetben persze a konfliktusok-ébredések és persze az abszurd szituációk adta rekeszizompróbáló helyzetek sora elkerülhetetlen.
Zahera pedig a maga visszafogott, és utánozhatatlan karakterjátékával olyannyira brillírozik, hogy a nézőnek már kezd meggyőződésévé válni, hogy ha holnap betérne egy galíciai kiskocsmába, akkor ott legalábbis vele ihatna egy pohárka kávélikőrt.
