Negyvenöt éves Az ötödik pecsét
Negyvenöt esztendeje, 1976. október 7-én mutatták be Sánta Ferenc azonos című regényének filmadaptációját, Az ötödik pecsét című alkotást. Fábri Zoltán filmjét azóta is a legsikerültebb magyar mozgóképek között tartják számon.
A néző a rendkívül párbeszédcentrikus film első negyven percében Béla kolléga (Bencze Ferenc) füstös kocsmájában van összezárva az Őze Lajos alakította Gyurica Miklós órás kisiparossal, a Márkus László által megformált Király László könyvügynökkel, Horváth Sándor karakterével, Kovács János asztalos kisiparossal, valamint azzal a Keszei Károly nevű művészi fényképésszel, akit Dégi István alakít. Történik mindez a nyilas rémuralom idején a második világháború alatt.
Az asztaltársaság mégis eltávolodik a konkrét történelmi valóságtól. Amint azt Mátyás Péter filmesztéta megfogalmazta, Fábri ezt a szűk képkivágásokkal, a premier plánok fokozott használatával, illetve a német kammerspiel, vagyis a kamaradráma hagyományainak felelevenítésével éri el.
Hőseink a marhaszegy elkészítésének módja mellett politikai kérdéseket is felvetnek, míg Gyurica fel nem teszi a kérdést: Tomóceusz Katatiki vagy Gyugyu? Ha újra kezdhetnék életüket, lelkiismeret-furdalás nélküli, a korának erkölcse szerint cselekvő zsarnokként, vagy ártatlan, szenvedő rabszolgaként születnének-e újjá?
– írta Almási Miklós a Filmkultúrában megjelent publikációjában.
A könyvügynök szerint mindig azok csinálják a bajt, akik a fejükbe vesznek valamit, s elhatározzák, hogy változtatnak a világon. Mint mondja, a legjobb olyan egyszerű embernek lenni, amilyenek ők is, hiszen így biztos, hogy nekik senki miatt nincs lelkiismeret-furdalásuk.
– vallja Király úr.
A kamaradarab-szerű dráma azt a kérdést is felveti, hogy vajon ha nem ismerünk lelkiismeret-furdalást, akkor talán bűnösök sem vagyunk? S egyáltalán mi az igazán fontos? Hogy mi választani tudjunk, vagy az, hogy mások elhiszik-e a választásunk?
„Különös egy alkotmány az ember” – summázza az asztalos, majd hozzáteszi:
Béla kolléga ezzel egyet tud érteni: „Nem érdemes jónak lenni, az az igazság.”
Élete utolsó filmszerepében Latinovits Zoltán egy ördögi karaktert, egy civilruhás nyilast alakít.
– mondja elsősorban a fasizmusról, de az elhangzottak természetesen bármely kor bármely diktatúrájára vonatkoztatva is megállják a helyüket.
A morális példázat további kérdéseket is felvet: Mi mindent kell feláldoznunk ártatlan gyermekek életének a megmentéséért? Kell egyáltalán áldozatot hoznunk emiatt, vagy a saját túlélésünk, a saját önbecsülésünk megőrzése előbbre való? Jelenthet-e a semmittevés, a passzivitás egyfajta erkölcsi fölényt?
Gyurica azon a véleményen van, hogy az élet magáért az életért van: „Minden cselekedetnek az életért kell történnie; minden mozdulatunk az élet megőrzését kell szolgálja!”
Hogyan, miért éljünk? Milyen normák mentén? Mikor vagyunk tisztességesek, mikor becstelenek? Fábri Zoltán kiváló filmjének mondanivalója alátámasztja Almási Miklós gondolatait:
