Napóleon, avagy a majdnem igaz történet
Generációja egyik legsikeresebb filmrendezője, Ridley Scott és korunk egyik legnagyobb színésze, Joaquin Phoenix életre keltették a legendás francia hadvezért, hogy ne csak szuperhősöket kelljen néznünk kétszázmilliós költségvetésekből.
Napóleon történetét már sokan próbálták filmre vinni, de eddig minden próbálkozás gyengének bizonyult, és szinte azonnal feledésbe merült, amely pedig ígéretes lehetett volna, el sem készült. A legendás Stanley Kubrick éveken át dolgozott a világokat leigázó hadvezér történetén, amíg végül a kukában landoltak tervei a stúdiók érdektelensége miatt. A legnagyobb próbálkozásnak máig Abel Gance öt és fél órás epikus műve számít 1927-ből.
Most a megannyi történelmi sikerfilmet jegyző Ridley Scott döntött úgy, hogy leporolja Bonaparte régmúlt figuráját. Scott neve mindig nagy kérdőjelnek számít a mozikedvelőknél, hiszen egyszerre képes klasszikusokat és rossz filmeket legyártani egyaránt.
A leggyengébb láncszemnek a forgatókönyvet jegyző David Scarpa bizonyult, aki eddig meglehetősen középszerű és gyenge alkotásokat hozott össze, és az egyik fő cinkosnak számít a film eddigi vegyes fogadtatásában.
A két és fél órás játékidő magába kívánja foglalni Napóleon teljes karrierjét. Fiatal felnőttként ismerjük meg a francia forradalom hevének közepette, ahol épp Mária Antónia hercegnőt viszik lefejezni a nyaktilóra. Nem sokkal ezután megbízzák Toulon ostromának vezetésével, mely sikere után a fiatal tiszt karrierje elkezd végérvényesen emelkedni. Később megismerkedik Beauharnais vikomtjénével Jozefinával, kinek férje, a vikomt is a nyaktiló áldozatául esett. Kettejük manipulatív és hűtlen kapcsolata szerepel Scott történetének középpontjában.
Amit Scott a legjobban tud, arra itt sem lehet panasz, ugyanis a látványvilág valóban pazar, és a csatajelenetek is az alkotás kiemelkedő pontjait képezik.
Ugyan a film tartalmaz számítógépes effektusokat, mégis rengeteg helyen a rendező úgy döntött, inkább valódi embereket használ valódi helyszíneken, ami sokkal élethűbbé teszi minden egyes monumentális képsorát. A letaglózó képek mellett az általam eddig ismeretlen zeneszerző Martin Phipps is dicséretet érdemel, aki a címszereplő tragikus, de ugyanakkor kegyetlen és önző figuráját nagyszerűen volt képes zenéjébe önteni. Ha mindez elégnek bizonyulna egy újabb klasszis avatásához, a Napóleont azonnal írhatnánk be a mozi történelemkönyveibe, azonban a vizualitás, a hangulat vagy a zene továbbra is másodlagosnak bizonyulnak a filmművészetben.
A hitelességet illetően nem fogok különösebben elmerülni a történelmi bakikban, amikből mellesleg akad bőven. Úgy gondolom, egy művésznek a nézettség érdekében meg van engedve, hogy a valóságot felfújja vagy eltérjen tőle, ha az a művének kellő lendületet és drámát tud adni.
Jó példaként szolgál a filmben bemutatott austerlitzi csata, melyet Scott szerint a francia hadvezér szándékosan tervezett meg úgy, hogy az ellenség katonáinak a jégen át kelljen menekülniük, míg a való életben nagy valószínűséggel a puszta véletlen műve volt. Mindemellett az osztrák-orosz katonák száma, akik a jégen vesztették életüket is jelentősen el volt túlozva Napóleon közlései szerint. Ha a való életben nem is így történt, ekképpen bemutatni a hadvezér zsenijét egy kiváló húzásnak számított. Ugyanakkor megannyi más történelmi változtatás nem hoz magával különösebb jelentőséget, ami miatt Scott és Scarpa elképzelése inkább tudatlannak tünteti fel a két szakembert.
Két fő problémája van a műnek. Az első a központba helyezett romantikus szál Napóleon és Jozefina között, mely teljes mértékben érdektelen. Jogosan kérdőjelezhető meg a készítők döntése, hiszen egy olyan ember életét tárják elénk, kinek tömérdek érdekesség és kaland szorult rövid életébe, melyek mérföldekkel érdekesebbnek bizonyultak, mint a címszereplő tipikus “szeret, nem szeret” kapcsolata.
A kapcsolatorientált cselekmény miatt így Napóleon életének legtöbb kulcspillanatán végigszáguldunk néhány perc lepörgése alatt, és az érdekesebb pillanatok enyhe túlzással ugyan, de háttérzajként funkcionálnak.
Még a toxikus kapcsolat teljes mellőzésével is szinte lehetetlen feladat lett volna a hódító teljes pályafutásának részletesebb és magával ragadóbb bemutatása, amivel rá is mutatott a második legnagyobb problémára, a túlzott kapkodásra. A sietés miatt több jelenet is üresjáratként szolgál. Például a piramisok csatája, amit Napóleon az oszmánok és az egyiptomi mamelukok ellen vívott, kiválóan fel van vezetve, de amint ráhangolódunk repülünk is tovább a következő helyszínre. Kihatása nincs a cselekmény további részeire, ezzel pedig nem válik többé pár imponáló képsornál.
Utolsósorban a színészek mellett sem szabad elmenni. Joaquin Phoenix Napóleon szerepében, és a Jozefinát alakító Vanessa Kirby sok helyen dicséretet kaptak alakításukért. Phoenix kiváló színész, de nagyjából a tőle megszokott karaktert játszotta, és közel ötven évesen nem is illett a húszas és harmincas éveiben járó Bonaparte szerepére. Kirby úgyszintén tehetséges színésznő, de a maradandóság az ő részéről sem érződött. Ráadásul Kirby több mint egy évtizeddel fiatalabb Phoenixtől, a valódi Jozefina pedig öregebb volt Napóleonnál.
A Napóleon egy nézhető és élvezhető alkotás, de klasszikust ne várjunk tőle. Scottnak ezúttal nem sikerült jól behatárolnia az érdekes alapanyag valódi esszenciáját, megkérdőjelezhető döntései pedig aláásták műve valódi értékeit.
