Megfojtott virágok, avagy az oszázs gyilkosságok elégiája
Majdnem egy fél műszakot húztunk le a moziszékben Martin Scorsese legújabb filmjének megtekintése során. A 80 éves mester legújabb alkotása hoz mindent, amiért a rendezőt szeretjük, de néhány rosszabb tendenciáját sem tudja lerázni magáról.
Scorsese epikus filmje, a Megfojtott virágok a 20. század első felében, az 1920-as években játszódik. Az oszázs indiánok lemészárlását mutatja be a nézőknek, ami sokáig kevésbé ismert történelmi pontja volt az amerikai kontinens múltjának. A földjükön talált olajnak köszönhetően, az oszázsok rövid időn belül hatalmas mennyiségű pénzre tettek szert, és az egy főre jutó vagyon tekintetében országuk leggazdagabb embereinek számítottak.
Nem is csoda, hogy sokaknak fájni kezdett a foga a halom pénzre. Itt jön képbe a Robert De Niro által megformált William King Hale és unokaöccse, Ernest Burkhart, akit Leonardo DiCaprio alakít.
Az Oszázs megye királyaként is ismert Hale kettős játszmát játszott az indiánokkal. Az egyik oldalon a barátjuk és támogatójuk, a másikon pedig egy gátlástalan és kapzsi tolvaj volt, aki céljai elérése érdekében a gyilkosságoktól sem riadt vissza. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a hasonlóan mohó unokaöccsét is beavassa aljas világába. Ernest behízelgi magát a dúsgazdag oszázs nő, Mollie kegyeibe, akit a kevésbé ismert Lily Gladstone alakít.
Scorsese műve az azonos című bestseller alapján készült, melyet David Grann vetett papírra.
Ódákat lehetne zengeni arról, mennyire jól sikerült a törzs kultúrájának és az őt körülvevő világ bemutatása, amely még magában hordozta a vadnyugat zord és embertelen világát, ugyanakkor már a modern civilizált társadalom első jelei is megmutatkoztak benne. A filmben megvan minden, ami miatt Scorseset szeretni szoktuk. A visszafogott vagányság, a sötét humor, a pörgős oda-vissza dialógusok, a jó zenék, a kiváló színészgárda és nem mellesleg gyönyörű képsorok sorozata, melyekből jó néhány akár festményként is kikerülhetne bárki falára.
A színészek is hozzák a tőlük megszokott teljesítményt, különösen De Niro remekel szokatlan szerepében a kétszínű Hale-ként. A legnyilvánvalóbb visszacsengést a díjszezonban mégis Gladstone alakításától várjuk, aki karrierje új csúcsát érte el Mollie-ként.
A filmnek két fő negatívuma van, ami miatt – minden pozitívuma ellenére – mégsem tudom a mester legnagyobb művei közé sorolni. Egy adott film játékideje nagyon sokszor mérvadónak számít, amikor az ember mozifilmet választ. A 3,5 órás időtartam nagy valószínűséggel elrettentő lesz sok ember számára, márpedig a 200 milliós költségvégvetés miatt rengeteg mozinézőre lesz szükség, hogy a befektetés megtérüljön. Bár én nem riadok vissza egy hosszú filmtől, úgy tartom, hogy egy film legyen annyira hosszú, amennyire szüksége van a cselekmény megfelelő minőségű kifejtéséhez, ezúttal azonban az utolsó félórában már éreztem, hogy lankad a figyelmem, igaz, ehhez a bődületes meleg is közrejátszhatott a moziteremben.
Visszagondolva, több olyan jelenetet is sikerült felidéznem, amelyekre különösebb szükség nem volt a cél eléréséhez, a film dinamikáján viszont sokat segített volna a hanyagolásuk.
Ugyanakkor a film időtartama sem lett volna akkora probléma, ha érzelmileg erősebben hozzá tudott volna kötni a karaktereihez és a világához. A rendezőt nem az érzelgőssége miatt szeretjük, a Spielberg által jól bejárt ösvény Scorsese érzelmesebb pillanataiban sem különösebben érződik. Scorsese gyakori munkatársa, az idén elhunyt Robbie Robertson filmzenéje szerintem kísértetiesen hasonlított az 1982-es A dolog című filmére, melyet a legendás Ennio Morricone komponált. Robertson zenéje passzolt, de többet használták a kelleténél, így egy idő után kicsit ismétlésként érződött.
Mindent összevetve nem a legkiválóbb filmjei egyikéről beszélünk a mesternek, ugyanakkor kétségkívül a jobb alkotásai közé sorolható. Minden bizonnyal az idei év egyik kiemelkedő filmtermékét láthattuk, amely pár aranyat még beseperhet a díjszezon során.
