Hová tűntek a filmek?
Elolvastam, hogy átadták az idei berlini filmfesztivál díjait. Lapozzunk... Magyarországon a mozik látogatottsága a Covid után 72 százalékkal esett vissza, az infláció miatt pedig mostanában drágább egy mozijegy, mint ha az ember egy hónapi előfizetési díjjal a streamingoldalakon néz filmeket. De ettől függetlenül is megváltoztak „mozizási” szokásaink, hiszen már nemcsak „klasszikus” filmszínházak „üzemelnek”, van sokféle hivatalos vetítési lehetőség, azaz mozi.
Gyanítom azonban, hogy nemcsak a szokásaink, hanem a közízlés is megváltozott. Ha harmadik ismeretlenként beledobjuk az egyenletbe (vagy egyenlőtlenségbe?) a technikai fejlődést, azaz a filmnézés és a filmgyártás legújabb módjait és lehetőségeit, akkor találgathatunk, hogy mi változott meg előbb... Tyúk vagy tojás? Olyan ez, mint a zenehallgatás. Ki ül le egy órára manapság meghallgatni egy nagylemezt?
Mert filmet lehet nézni a tévében is, és most hadd ne szóljak a kínálatról, meg az egyes nagy filmgyártó országok dominanciájáról, és az ördögi kör visszaér a nézők szokásaihoz, érdeklődéséhez… Az egész estés (játék)filmek agóniája a szemünk előtt zajlik évek óta, de ebbe most ne menjünk bele, mert már sokszor leírták. Egyesek szerint a ravaszul, nagy költségvetéssel megkomponált sorozatok igényesebbek, mint a hollywoodi akciófilmek. Ezt az érvelést azzal próbálják alátámasztani, hogy neves színészek is átnyergelnek a streaming-szolgáltatók által gyártott sorozatokhoz. Hát, ha ott van a pénz, hogy a fenébe ne nyergelnének át? Persze, néha eltalálják szarva közt a tőgyét, de azért én nem ájulok el ezektől a sorozatoktól.
Az idősebbek elbeszéléséből tudom, hogy az „átkosban” Pozsonyban nagyon jó filmklub működött, ahol kimondottan híres, új, nemcsak a „szocialista-blokk” országaiban készült, s a többi mozi kínálatában nem igen szereplő filmeket vetítettek. Az érdeklődés nagy volt, a mozi mindig dugig megtelt. Nem, egyáltalán nem sírom vissza a szocializmust, a jelenség ugyanis nem függött a mindenható párt akaratától. Szerencsére.
Régen sok községben mozi is volt, vagy legalább filmvetítés. Édesanyám szülőfalujában, a gömöri Pelsőcön már az ő nagyszülei is a Sajó partján lévő „filmszínházba” jártak. Mert az valóban egy igazi mozi volt, amelyben még a háború alatt is vetítettek, legalábbis a nagyszüleim ezt mesélték, meg azt is, hogy dédapám leginkább a „cowboy-filmeket” szerette, mert sok volt bennük a „jó ló”. Azt is mesélték, hogy 1968 augusztusában, amikor éppen a moziban ültek az emberek, és egy krimi izgalmas jeleneteit nézték éppen, a mozi előtt vezető úton még „izgalmasabb” dolgok zajlottak, tankok dübörögtek, harckocsik zörögtek.
De ez csak egy kis kitérő volt a részemről, hogy szorosabban a témánál maradva, megálljak egy könyvnél, amelynek címe egyszerű: Kedves filmem. A szép kiállítású, képekkel illusztrált csaknem 130 oldalas könyvben több mint negyven felvidéki író, újságíró, tanár és más hivatású „megkérdezett” nevezi meg, „elemzi” röviden kedves filmjét, nem tagadva érzelmi, gondolati kötődését az alkotáshoz, olykor elmesélve azt is, milyen körülmények között tekintette meg és miért tartja ezt maradandó emléknek. A könyv megjelenésekor, 2010-ben éppen a kiadó, a Lilium Aurum alkalmazásában álltam, mint a Katedra pedagógiai havilap szerkesztője, így első kézből értesültem a kiadvány megjelenéséről. Ráadásul a kötet még a nagy váltás, a streamingszolgáltatók mindent ledózeroló „tankjainak” megjelenése előtt látott napvilágot, hála istennek.
Vajon mit tudunk a mozgóképről mint vizuális műfajról, mitől jó egy film, mi az, amitől kiemelkedő teljesítményként marad meg emlékezetünkben?”, olvassuk a könyv hátsó borítóján. Az Előszóban a kötet szerkesztője és összeállítója, Bodnár Gyula többek között a következőket írja:
Valóban így igaz. Aki venné magának a fáradságot, és végignézné azt a nem csekély 45 filmet, amelyet a könyvben szereplő 44 megszólított megnevez, bizonyára nem csalódna még akkor sem, ha mindenkinek más az ízlése, hiszen a nevezett filmek is tarka képet mutatnak. Van köztük kalandos, nosztalgiázó, tragikus, és még sorolhatnánk, milyen. Mindet felemlegetni nem lenne célszerű, azonban ragadjunk ki egy-két szerzőt és filmet. A most már csaknem 93 éves Duba Gyula Chaplin: Aranyláz című filmjéről papírra vetett az Egy időtlen mű című kis írásában olvashatjuk:
Kovács Magda Luc Besson: A nagy kékség című alkotásáról a Tisztító erejű film címmel ír, amelyben az emlékeit is felelevenítve indítja mondandóját:
Mint fentebb már említettem, lehetetlen lenne a csaknem félszáz írást külön is megemlíteni, de talán, kapásból, mintegy ízelítőként ide kívánkozik, hogy Tallósi Béla az, aki két filmről is ír (Fellini: Országúton – Makk Károly: Ház a sziklák alatt). Mese a cári világról címmel Nyikita Mihalkov: A szibériai borbély című filmjéről Juhász Dósa János vetett papírra rövid cikket… Mislay Edit Az amerikai szépségről, Cs. Liszka Györgyi a Hair című filmről ír, Kövesdi Károlyt A medve című film ihlette meg…Tőzsér Árpád pedig ezekkel a szavakkal vezeti be Sergio Leone filmjéről szóló rövid írását.: „Volt egyszer egy vadnyugat… A cím magyar népmese kezdete is lehetne.” Hogy miért gondolja így, ez is kiderül írásából. És folytathatnánk a sort a művek felsorolásával… De minek is? Inkább ajánljuk a könyv lapozgatását, s ha kedvük szottyan hozzá, nézzenek meg egy-két filmet az említett 45-ből, mert manapság nem igazán készülnek azokhoz foghatók.
