Hősként ábrázolják, azonban sokba került Chamberlain naivitása Münchenben
1938. szeptember 30-án írták alá a müncheni egyezményt, amelynek értelmében Németország megkapta Csehszlovákiától a Szudéta-vidéket, és amely szűk egy évvel elodázta a második világháború kitörését. A témát nemrég egy nagyszabású kémthrillerben dolgozták fel, amelyben egy fiktív szál beiktatásával próbálják meg árnyalni Neville Chamberlain brit miniszterelnök megítélését.
1938 nyarán Európa már volt túl volt a spanyol polgárháborún és az Anschlusson. Ausztria egyesülése Németországgal a sokadik olyan pont volt, amelyet a versailles-i békeszerződés egyértelműen tiltott, és amit az Adolf Hitler vezette német állam mégis megszegett. Hitler célja egyértelmű volt: újra erőssé tenni az első világháború után megalázott Németországot, hatalomra kerülése után pedig hozzá is látott terveinek megvalósításához.
Maga Winston Churchill is úgy vélekedett később, hogy erélyesebb fellépéssel a második világháború könnyen megelőzhető lett volna. Ez a megengedő magatartás és az 1937-től hivatalban lévő brit miniszterelnök, Neville Chamberlain úgynevezett megbékítési külpolitikája csúcsosodott ki 1938-ban Münchenben, szeptember végén.
Hitler másik fő célja az európai németajkú lakosság egy államban való egyesítése volt. Ezt szolgálta Ausztria már említett annektálása (1938. március 12.), és részben emiatt került fókuszba Csehszlovákia is, ahol a cseh határmenti Szudéta-vidéken 3,5 millió német élt. Tervéhez kapóra jött Konrad Heinlein és az általa vezetett Szudétanémet Párt, amely különböző követelésekkel és politikai akciókkal próbálta meg segíteni a német érdekeket.
A helyzet közben annyira elharapódzott (tömeges tüntetések, véres összecsapások), hogy Eduard Beneš köztársasági elnök 1938 szeptemberében már kész lett volna valamennyi követelést teljesíteni, még az autonómiát is. Ekkor azonban a németek már a Szudétavidék átadását követelték. A béke megőrzése érdekében Anglia és Franciaország felszólították Benešt, hogy tegyen eleget Hitler kérésének, ám a csehek érthető módon nem kívánták átadni a területeket.
Mivel ekkor még egyik fél sem mert volna megkockáztatni egy fegyveres konfliktust, egy kompromisszumos megoldás merült fel: Chamberlain közbenjárásával egy kétnapos konferenciára került sor Münchenben, hogy pontot tegyenek a Szudétavidék ügyére.
Így jutunk el mai cikkünk másik tárgyához, a Munich – The Edge of War című filmhez. A Netflix gyártásában készült nagyszabású produkció Robert Harris azonos című regényének adaptációja, a történet középpontjában pedig két fiatal diplomata áll, akik akarva-akaratlanul belekeverednek a müncheni történésekbe.
A brit Hugh Legat és a német Paul von Hartmann a 30-as évek elején még egyetemi csoporttársak és barátok Oxfordban, hat évvel később azonban már mindketten saját országuk külügyminisztériumának dolgoznak. Legat mindemellett Neville Chamberlain brit miniszterelnök titkára, miközben Hartmannak birtokába jut egy titkos megbeszélésről készült dokumentum, amelyben Hitler ismertette háborús szándékait. Innentől pedig adott a feladat: el kell juttatni a dokumentumot a Münchenbe készülő Chamberlainhez, hogy a világ megtudhassa, mit tervez a német kancellár.
Mindenekelőtt tudni kell, hogy az előbb említett diplomata-történetszál teljesen fiktív. Noha valóban létezett egy dokumentum, amely tartalmazta Hitler háborús terveit. Ez volt az úgynevezett Hossbach-jegyzőkönyv, amely egy 1937-es titkos megbeszélés részleteit tartalmazta. Itt Hitler ismertette a jelenlévőkkel expanzionista külpolitikáját, melyet a német élettér-elmélettel támasztott alá. A valóságban a jegyzőkönyvet csak az 1945 utáni nürnbergi perben került elő, s nem voltak kísérletek arra, hogy eljuttassák azt a brit miniszterelnökhöz.
Persze, mivel a film (és a könyv) szórakoztató jelleggel (is) készült, ezért találunk benne néhány történelmileg nem hiteles, klasszikus írói túlzást, túlkapást is. Például, amikor Paul von Hartmann kap egy pisztolyt egy magasrangú német katonától, hogy ha lehetősége nyílna egyedül maradni Adolf Hitlerrel, akkor tegyen meg minden tőle telhetőt. S nyilván, Hartmannak volt lehetősége egyedül maradnia Hitlerrel, aki még hátat is fordított neki, de nyilván a történelmi hitelesség és a vívódó német hős motívuma miatt sem húzta meg a ravaszt. Személy szerint nagyon olcsó és gagyi húzásnak tartom ezt, bár megértem, miért alkalmazták az írók.
Szerencsére az olcsóság nem mondható el a színészi játékról. Chamberlain szerepében az Oscar-díjas Jeremy Irons-t láthatjuk, aki remekül hozza a megrögzött pacifista brit miniszterelnök karakterét, s annak csodálatra méltó, naiv optimizmusát, amelynek hála a tények ismeretében is a néző. Hugh Legat személyében a brit George Mackey-t láthatjuk, aki az 1917 című első világháborús filmben már letette névjegyét. A pálmát azonban Ulrich Matthes viszi el, aki hátborzongató alakítást nyújt Adolf Hitler szerepében.
Matthes szakít az őrült és hangosan hadonászó Hitler-ábrázolással. Helyette egy csendes, ravasz politikust látunk, aki, ha belép a terembe, valósággal megfagy a levegő, s akinek kémlelő tekintetétől borsódzik az ember háta.
A filmet megjelenése után több helyen is kritizálták, mondván, hogy burkoltan Chamberlain mosdatására, kvázi rehabilitációjára törekszik. Tudni kell, hogy az egykori brit miniszterelnök finoman fogalmazva sem örvend túl nagy népszerűségnek. A már említett megbékítési külpolitikája megbukott, egyértelműen rosszul mérte fel Hitlert, noha többen is felhívták a figyelmét, hogy a Führer veszélyes és megbízhatatlan.
Nos, a filmben az ominózus beszédet még azelőtt elvágták, hogy elhangzott volna a békére vonatkozó elhamarkodott megjegyzés. S nem csupán az említett diplomataszál és annak hatása lehet félrevezető Chamberlain megítélésében.
Több forrás szerint Chamberlain egy meglehetősen arrogáns, hiszékeny és hiú politikus volt, miközben Jeremy Irons karaktere egy kedves, ravasz és érzékeny hős látszatát kelti. A film végén megjelenő rövid felirat pedig úgy fogalmaz: a müncheni egyezmény lehetőséget adott Angliának és szövetségeseinek, hogy időt nyerjenek és felkészüljenek a háborúra, amiben végül le is győzték Németországot.
Ez a kijelentés nem csupán azt sugallja, hogy Chamberlain tudatosan húzta az időt az egyezménnyel, hanem végtelenül sarkított és leegyszerűsített megfogalmazás, amely ráadásul hamis jelentőséggel ruházza fel a müncheni egyezményt. Amire a film által közvetített kép ellenére szerintem nem kellene büszkének lenni – hiszen a szövetségesek tulajdonképpen előkészítették Csehszlovákia feldarabolását, a cseheket ráadásul meg sem hívták a tárgyalásra. Ugyanakkor az egyezmény lehetőséget adott nemcsak a magukat elnyomva érző szlovákoknak, de megágyazott az első bécsi döntésnek is, amelynek értelmében Magyarországhoz csatolták a Felvidék déli, magyarlakta részeit. De az már egy másik történet.
