Franco Zeffirelli 100 éve született

Egy férjes asszony és egy nős férfi házasságon kívüli gyermekeként látta meg a világot Firenzében, apja családja újabb kutatások szerint rokonságban állt Leonardo da Vincivel. Mivel egyik szülője vezetéknevét sem kaphatta, anyja Mozart Idomeneo című operájának egyik áriájából a Zeffiretti (szellőcskék) szócskát választotta, ezt írták el anyakönyvezéskor. A firenzei egyetem hallgatójaként a második világháború alatt partizánként harcolt, majd brit katonák tolmácsa lett. A háború után érdeklődése a művészetek irányába fordult, főként Laurence Olivier V. Henrik adaptációjának hatására. Volt színész, díszletépítő és díszletfestő, 1948-ban kötött életre szóló barátságot a rendező Luchino Viscontival, akinek a Vihar előtt című film forgatásán asszisztense volt. Zeffirelli 2006-ban megjelent önéletrajzában vallott először nyíltan homoszexualitásáról, Visconti iránti szerelméről.

Alapvetően a klasszikus zene és irodalom érdekelte. A milánói Scalában 1953-ban Rossini Olasz nő Algírban című operája díszlet- és jelmeztervezőjeként debütált, majd rendezőként jegyezte a komponista Hamupipőke című operáját. Zeffirelli neve az operaház 21 színlapján szerepelt, utoljára 2006-ban az Aida rendezőjeként. Pályafutása során negyven operát állított színpadra, köztük Verditől a Traviatát és az Aidát, Donizetti Lammermoori Luciáját, a Bohéméletet Puccinitől, Wagner-művet viszont soha, mert csak a bel canto világát érezte közel magához.

1964-ben a londoni Királyi Operaházban Maria Callas és Tito Gobbi főszereplésével rendezte a Toscát, Párizsban, szintén Callasszal, a Normát. A New York-i Metropolitanben évekig repertoáron volt az általa megálmodott Bohémélet, Tosca, Turandot és Don Giovanni. Több klasszikus operát megfilmesített, a Traviata látványtervét 1982-ben Oscar-díjra jelölték, és megkapta a brit filmakadémia BAFTA-díját.

Színházban Shakespeare-drámákat ugyanúgy rendezett, mint Tennessee Williams-műveket, és ahogy filmjeiben, itt is sokszor maga tervezte a díszletet és a jelmezt. 1962-ben a Rómeó és Júlia amerikai színreviteléért speciális Tony-díjat vehetett át. 1966-ban a számos művészeti értékét megrongáló firenzei árvíz után dokumentumfilmet forgatott, melynek a narrátora Richard Burton volt, és húszmillió dolláros támogatást sikerült összegyűjtenie a helyreállítási és újjáépítési munkákhoz.

A "Shakespeare-specialista" filmesként számon tartott rendező első játékfilmje 1967-ben A makrancos hölgy alapján készült, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnal a főszerepben. Az egy évvel későbbi Rómeó és Júlia több tabut is megtört: ő volt az első, aki valóban tinédzserekkel játszatta a darab szerint tizenéves veronai szerelmeseket, és egy meztelen jelenetet is beillesztett a filmbe (emiatt nemrég a két főszereplő pert indított), a rendezésért Oscar-díjra jelölték.

Az 1973-ban Assisi Szent Ferenc életéről készült Napfivér, Holdnővér sokak szerint minden idők egyik legszebb vallásos tárgyú filmje, melyben afféle virággyerekként mutatta be a rendalapítót, a zenét is a hippibálvány Donovan írta és adta elő (a folytatást Három fivér címmel 2005-ben forgatta). A Názáreti Jézus, melynek televíziós és filmváltozata is készült, témaválasztásával is vitákat gerjesztett, a végeredmény azonban a bibliai téma egyik legpontosabb filmes feldolgozása lett.

Az Amerikában készült A bajnok egy fiáért küzdő apa drámája, az érzelemtől telített, hol idillikus, hol sokkoló filmet sokan szentimentalizmussal vádolták. Ezt követte a pénzügyi fiaskónak bizonyult Végtelen szerelem című modern Rómeó és Júlia-történet, vitákat kavart Hamlet-adaptációja is, mert a címszerepre a korábbi akcióhős Mel Gibsont választotta.

Vászonra vitte Charlotte Bronte Jane Eyre című regényét, az Egy apáca szerelme című filmben egy családi kényszer miatt kolostorba vonult fiatal lány történetét mesélte el, az önéletrajzi elemekkel átszőtt Tea Mussolinivel című filmdrámája a fasizmus időszakában játszódik. Sokáig tervezte, hogy operafilmet forgat Maria Callasszal aki közeli barátja volt és több operában is instruálta, de csak 2002-ben rendezhette meg a szomorkás hangulatú Mindörökké Callast, amely a törékeny és sebezhető embert mutatta be életének válsághelyzetében, amikor hangja már nem volt az igazi.

Zeffirellit egész pályafutása során az örök értékek vonzották, a kultúra magva, amely nincs kitéve korok divatjának. Filmjeinek minden helyszíne festői és korhű, díszletei különlegesek, a jelmezek pompásak, a látvány pedig lenyűgöző. Alkotásaiban az érzelem áll a középpontban, hősei a boldogság után kutatnak, a vallási és társadalmi bezártságból keresik a kiutat.

A sokoldalú művész a politikától sem tartotta magát távol. 1994 és 2001 között az olasz szenátus tagja volt Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia képviseletében. A mélyen vallásos rendező 2007-ben XVI. Benedek pápa filmes konzultánsa lett. Több filmes kitüntetése mellett első olasz állampolgárként kapta meg 2004-ben a brit birodalmi rend tiszteletbeli parancsnoka címet.

Még megélte a nevét viselő firenzei kulturális központ 2017-es megnyitását, ahol életművét és személyes könyvtárát őrzik. A világhírű rendező két évvel később, 2019. június 15-én, 96 éves korában halt meg Rómában. Hamvait a firenzei Porte Sante temetőben lévő családi kápolnában helyezték örök nyugalomba. Születésének centenáriumára emlékezve tavaly novemberben kiállítás nyílt a Scalában, az augusztusig látható, az intézményben töltött éveit felelevenítő tárlaton fotók, általa tervezett díszletek és jelmezek láthatók, és márciusban az ő rendezésében adják elő a Bohéméletet.