Forrás – egy film a roma nők kényszersterilizálásáról
A roma nők kényszersterilizálása Szlovákia történelmének egyik legsúlyosabb emberi jogi jogsértése, amely a kommunista rendszerben kezdődött, de a rendszerváltás után is, egészen a 2000-es évek elejéig folytatódott. Mivel a roma kultúrában a nagycsalád és a gyermekáldás központi értéknek számít, a meddővé tett nőket a környezetük, sok esetben a saját házastársuk is megbélyegezte, ami válásokhoz és kitaszítottsághoz vezetett.
A szocializmus idején, főleg az 1970-es és 1980-as években Csehszlovákiában a hatóságok pénzt és anyagi javakat is felajánlottak a roma nőknek, hogy rávegyék őket a sterilizálásra, amit állami szinten koordináltak a népesedéspolitika részeként. A szociális munkások gyakran egyszeri komoly juttatást vagy vásárlási utalványokat ajánlottak fel a nehéz anyagi körülmények közt élő több gyermekes roma anyáknak a sterilizálási papírok aláírása fejében, ami hatalmas segítséget jelentett a mélyszegénységben élő roma családoknak.
A beavatkozást legtöbbször egyszerű fogamzásgátló módszerként mutatták be, sokukkal elhitették azt is, hogy a folyamat visszafordítható, így a hiányos ismeretekkel rendelkező roma nők nem voltak tudatában annak, hogy véglegesen elveszítik a gyermekvállalási képességüket. A kommunista rezsim bukása után ez a „pénzügyileg ösztönzött” kényszersterilizálási program hivatalosan megszűnt, ám a jogsértések a 90-es években és a kétezres évek elején is folytatódtak Szlovákiában, csak már más módszerrel, a nőket legtöbbször a szülőszobában, a vajúdás alatt vagy császármetszés közben kényszerítették a beleegyező nyilatkozatok aláírására, sokszor téves orvosi indoklással vagy akár fenyegetéssel, illetve titokban.
Persze, ez a gyakorlat, nemcsak Csehszlovákiát, illetve annak utódállamait, Csehországot és Szlovákiát érintette, hanem dokumentálhatóan Magyarországot is, bár ott nem létezett olyan kiterjedt állami program, mint Csehszlovákiában. De ismeretes az is, hogy a kényszersterilizálási és eugenikai programok a skandináv államokban is mély nyomot hagytak, és kifejezetten érintették a kisebbségi csoportokat, köztük a roma közösségeket.
Szlovákia nemzetközi nyomás hatására 2021 novemberében kért hivatalosan bocsánatot ezekért az évtizedekig tartó jogsértésekért, amelyek során nők százait vagy ezreit fosztották meg a gyermekvállalás jogától.
A témával a 2000-es évek elejétől a jogvédő szervezetek intenzíven foglalkoztak, több dokumentumfilm, tényfeltáró anyag és riport is megjelent a kezdeményezésükre. A legfrissebb játékfilm a témában Ivan Ostrochovský szlovák rendező alkotása, egy szlovák–cseh–magyar koprodukció, amely elnyerte a rangos Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját is.
A Forrás (Prameň) című dráma az 1980-as évek közepén, a szocialista Csehszlovákia alkonyán játszódik egy eldugott járási kórházban, és egy orvosnő morális dilemmáján keresztül mutatja be a rendszerszintű, államilag támogatott kényszersterilizációkat. Az, hogy a rendező egy ilyen máig kényes témához nyúlt, mindenképpen dicséretre méltó, hiszen a roma nők kényszersterilizációja máig fennálló emberi jogi probléma. Bár a nemzetközi szakma méltatta a film képi világát, a színészi alakításokat és a téma felvállalását is, a bemutatás után szinte azonnal megjelentek a negatív hangok is, leginkább
a jogvédő szervezetek részéről, amelyek leginkább azt kifogásolták, hogy a film túlságosan az orvosok belső vívódásaira fókuszál, ahelyett, hogy az áldozatok nézőpontját helyezte volna középpontba.
A film, ahogy a téma alapján sejteni lehetett, nem egy könnyű nyári mozifilm. „A filmeknek el kell mondaniuk valamit a nézőnek önmagukról. Én remélem, hogy önök történetünk egyik szereplőjében sem ismernek magukra” – ezekkel a szavakkal mutatta be Ivan Ostrochovský rendező új filmjét a pozsonyi Lumière mozi előzetesén, ahol a film bemutatása utáni beszélgetésen azt is elmondta, egy olyan témát szeretne feltárni, amely őt is és a forgatókönyvíró-társát, Marek Leščákot is érdekli.
A Forrás paradox módon azonban nem is annyira a kényszersterilizációkról szól, nem a roma nők szenvedéseiről, hanem egy másfajta nézőpontot igyekszik megmutatni, amellyel a témában született eddigi alkotások nem foglalkoztak.
Ezért aztán olyan kritikák is megfogalmazódtak a filmmel kapcsolatban, hogy „a romákról alkotott kép összességében a népszerű sztereotípiákat követi a filmben”, vagy hogy a filmben csak statisztaként látjuk a roma nőket. „De azt is felrótták nekünk, hogy hidegen és távolságtartóan tekintünk a roma nők szenvedésére – mint „a másokéra” – fűzte hozzá a rendező. Valami igazság persze van ebben, nekem is volt egyfajta hiányérzetem a film megnézése után, úgy éreztem, sokkal nagyobb teret érdemelme a roma szemszög a filmben. Persze azt elvárni a filmtől, hogy megoldjon egy ilyen jogilag bonyolult kérdést, nem lehet, de nem is ez a film problémája.
Az alkotók célja elsődlegesen az volt, hogy rámutassanak a múlt század 80-as éveinek egyik elhallgatott igazságtalanságára, amiről a mai fiatalok vajmi keveset tudnak: a roma nők kényszersterilizációjának rendszerszintű gyakorlatára, illetve valamiféle perspektívát találni, amely az előítéletes embereket is megértésre és gondolkodásra ösztönzi a sztereotípiák hangoztatása helyett – bár maga a film is sok sztereotípiát alkalmaz.
Ostrochovskýt és Leščákot a film alkotása során elsősorban az érdekelte, hogyan kezelték az orvosok ezeket a beavatkozásokat, miért hitték, hogy valójában helyesen cselekszenek, mert így – kevesebb gyermekkel – lehetővé teszik a roma nők számára, hogy jobb életet éljenek, és azok anyagilag is jól járnak a beavatkozásért járó juttatásnak köszönhetően.
Az alkotókat elsősorban tehát az orvosok optikája érdekelte, nem pedig az áldozatoké, azt a pragmatikus érzéketlenséget akarták megragadni, amellyel az orvosok – akik tulajdonképpen nem rossz emberek, csak követik a hatóságok utasításait, s nem nagyon gondolkodnak azon, hogy erkölcsileg helyes-e, amit tesznek – a beavatkozásokhoz hozzáálltak.
A kényszersterilizálások mellett megjelenik a nők diszkriminálásának problémája is a filmben.
A történet érzelmi csúcspontja éppen a hősnő ama döntése, hogy elindul főorvosjelöltnek, bár tudja, hogy nőként vajmi kevés esélye van a posztra. Talán azért, mert nem tagja a kommunista pártnak, de az alkotók inkább azt sugallják, hogy létezik egyfajta szolidaritás ebben a férfiak között, s nem akarják, hogy a nők vezető pozíciókba kerüljenek, ami a kor férfiközpontú társadalmára igaz is volt.
A történet egyébként egy dél-szlovákiai kisvárosban játszódik, nyilván ennek okán magyar színészek is feltűnnek a filmben, mint Bandor Éva és Mokos Attila. A járási kórház cseh orvosnője, akit Aňa Geislerová alakít a filmben, s vélhetően a roma gyerekeket éneklésre tanító férje révén került ide, nemcsak a gyerekek világra jövetelében segédkezik, hanem sterilizálást is végez, és tagja annak a bizottságnak, amely engedélyezi az abortuszt.
A film központjában tulajdonképpen az orvosnő erkölcsi ébredése áll.
Rosszul működő házasságát és a gyermektelenségét azzal kompenzálja, hogy összebarátkozik az egyik félig roma származású nővérrel, akiről később kiderül, hogy korábban ő is kényszersterilizáción esett át, amiről nem is tudott, így aztán nem eshet teherbe a barátjától. Legalábbis ezt hitték, ám megtörtént a csoda, s ezzel az erőltetett happy enddel véget is ér a film. Katarzist azonban nem hoz, inkább csak a feloldozás illúzióját, ez viszont nem biztos, hogy jó a többi áldozat szempontjából.
A kényszersterilizálások témája a filmben kibontatlan marad, sokan talán azon is felháborodnak, hogy nem elég harcias a film, s a roma sztereotípiák bemutatásán túl nem megy a bírálatban.
Arra azonban mindenképpen megfelelő, hogy a témáról újra elkezdjenek beszélni, és negyven év után szóba jöhessen ezeknek a nőknek a kártérítése is.
A Proton Cinema koprodukciójában készült 90 perces alkotás jelentős magyar szakmai részvétellel, köztük Lódi Csaba látványtervező közreműködésével valósult meg.
