Egykutya, amikor a múlt újra megszólal
Az Oscar-díjas Deák Kristóf legújabb filmje, az Egykutya újabb bizonyítéka annak, hogy a rendező nem fél a kis terek és a nagy kérdések összekapcsolásától.
A kamaradráma műfajában született alkotás mindvégig négy szereplőre, egyetlen lakásra és egyetlen estére korlátozódik, mégis sikerül olyan érzelmi intenzitást teremtenie, amely nagy hatással van a nézőre. A film központi kérdése nem más, mint, hogy mit kezdünk a múltunkkal, ha az váratlanul visszatér, és a legjobb barátaink tükrében kell szembenéznünk vele?
A történet látszólag egyszerű, négy régi barát – Patika, Nóra, Vica és Honda – tíz év után újra találkozik. Az apropó csupán egy vacsora, de hamar kiderül, hogy a találkozó mögött mélyebb szándék rejlik. A házigazda, Patika (Döbrösi Laura) mintha előre eltervezte volna, hogy ez az este nem pusztán nosztalgiázásról fog szólni, hanem egyfajta szembesítésről is, önmagával, a többiekkel, és azzal, amit mindannyian elhallgattak az elmúlt években.
Az Egykutya egyik legnagyobb erénye, hogy bátran vállalja a korlátozottságot. Deák Kristóf nem próbál menekülni a zárt térből, hanem abból építi fel a feszültséget. A rendező pontosan érzi, mikor kell közel hozni a kamerát, mikor hagyni, hogy a néző is része legyen a kínos csendeknek, a félrenézéseknek, a kimondatlan mondatoknak. Az operatőri munka visszafogott, de tudatos, a kamera mintha ötödik szereplőként figyelné az eseményeket, részvétlenül, de kíváncsian.
A színészi játék egyenletesen magas színvonalú. Döbrösi Laura finom eszközökkel, belső feszültséggel hozza a házigazda alakját, aki egyszerre empatikus és kegyetlen. Tenki Dalma és Sztarenki Dóra pontosan érzik a karaktereik sérülékenységét, miközben a film humorát is sikerül életben tartaniuk. Mindezt Tóth Károly jelenléte egészíti ki, aki az egyetlen férfiként hol közvetítő, hol katalizátor a három nő között.
Deák filmje nem csupán egy baráti dráma, hanem tágabb értelemben generációs tükör is. Az Egykutya harmincas éveik elején járó szereplői a felnőttkor küszöbén próbálnak rendet tenni magukban, mit jelent ma felelősséget vállalni, elköteleződni, döntéseket hozni egy olyan világban, ahol minden bizonytalan? A film kérdései – halál, hit, szeretet, bűntudat – univerzálisak, de magyar kontextusban különösen élesek.
A cím is beszédes: Egykutya, egyenlőség, közöny, vagy épp összetartozás? Deák tudatosan a nézőre bízza, miként értelmezi a címet. A nézőnek kell eldöntenie, vajon a szereplők közötti múltbéli sérelem elválasztja vagy éppen összeköti őket. A film nem kínál feloldozást, csak kérdéseket, és ez a mai magyar filmkultúrában ritka bátorság.
Bár a film nem hibátlan, hatása tagadhatatlan. A zárójelenet sokáig megmarad a nézőben. Az Egykutya nem akar tetszeni, nem keres könnyű érzelmi kielégülést, inkább elgondolkodtat, néha frusztrál, de végig őszinte.
Ha valamit hiányolhatunk, azok talán az apró finomságok, ilyenek a néhol hosszúra nyúló jelenetek, ismétlődő motívumok törik meg a film menetét. Deák azonban ezzel együtt is képes fenntartani az érdeklődést, a feszültség nem a cselekményben, hanem az emberek közötti távolságban rejlik.
Az Egykutya azok közé a filmek közé tartozik, amelyek nem minden nézőhöz szólnak, de akik hajlandók belépni a világába, gazdag élménnyel távoznak. Egy érett, morálisan érzékeny mű, amely ugyan nem forradalmi, mégis fontos állomás a kortárs magyar filmművészetben.
Deák Kristóf filmje bebizonyítja, hogy nem kell nagy költségvetés vagy látvány ahhoz, hogy a mozi valódi drámát mutasson. Elég négy ember, egy lakás, és egy kutya, vagy inkább az, amit ez a kutya jelképez, a múlt, amitől nem szabadulhatunk.
